Egyensúlyban a színpaddal

Forrás: Shakespeare Színművészeti Akadémia

A színház világához mindenki másképp áll: van, aki bérletes színházba járó, van, aki csak bizonyos darabokat kedvel, és olyan is akad, aki nem szívesen űzi ezt a fajta szórakozást, inkább más kultúrálódási lehetőségekkel tölti az idejét. Ha egy mód van rá, mi azoknak a táborát erősítjük, akik időnként ellátogatnak egy-egy előadásra. Legutóbb Edward Albee ’Kényes egyensúly’ című drámáját tekinthettük meg a Shakespeare Színművészeti Akadémia interpretációjában.

Súlyos és mély, egyébként Pulitzer-díjat kapott történetről van szó, és bár a színészek itt még csak másodévesek (21-22 év körüliek) voltak, elég hitelesen hozták a tönkremenő életükben rekedt, kiüresedett felnőttet. Tulajdonképpen egy család drámáját láthatjuk: Agnes (Körmöndi Larina) határozott asszony, aki harmonikus otthonra vágyik, és mindenáron fent akarja tartani azt, ami csupán látszat – nyugdíjas, megfáradt férjét, Tobiast (Horváth Viktor) ugyanis úgy kezeli, mintha csak egy báb lenne.  A cseppet sem idilli családdal lakik még az alkoholista Claire (Dankó Laura), aki keserűsége és gúnyos megjegyzései ellenére szeretne kiszakadni ebből a közönyből, és magával rántani Tobiast is. Később egy ismerős házaspár, Harry (Kanyar Dzsenifer) és Edna (Kolarics Andrea) érkezése bonyolítja a cselekményeket, akik Agnes lányának a szobájában találnak menedéket. Másnap azonban hazajön Julia (Rácz Renáta) is, aki a férjével való szakítása miatt szeretne visszaköltözni szüleihez…

A család fogalma a szemünk előtt veszti el jelentőségét; nincs valódi összetartozás és szeretet, nincsenek értékek, csak birtoklási vágy, és önámítás. A Kényes egyensúlyban az egyének személyes tragédiája fonódik egybe, és bontakoztat ki valami sokkal nagyobbat: a teljes reménytelenséget.

Dankó Laura és Horváth Viktor (fotó: Totus Vision)

A rendező, Mészáros Péter a lehető legjobb szereplőket választotta ki a Shakespeare-esek vizsgaelőadásához. Sokszor zavaró tud lenni, ha egy fiút – vagy mint jelen esetben férfit – nő alakít, de Kanyar Dzsenifer el tudta hitetni a nézővel, hogy ’Y’ kromoszómával rendelkezik. Horváth Viktor is zseniálisan alakította a kiégett, megőszült nyugdíjast, de a legérdekesebb, legösszetettebb karakter Dankó Laurának jutott, akiben – finom vonásai és kecsessége ellenére is – már az első jelenetekben megszületett az alkoholista, ambivalens viselkedésű Claire jelleme. A fiatal színésznő meg tudott őrülni a színpadon, és ha kellett, egy pillanat alatt acélossá keményedett. Játékát mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte, és nem véletlen, hogy az előadás végeztével ez a szerep, és ez az alakítás maradt meg bennem a leginkább. Laura hosszú utat járt be, ami a tanulmányokat illeti, és még mindig nincs vége – de a varázslat nem könyvek vagy iskolák, hanem az őszinte érzelmek, és a tehetség révén születik meg. Dankó Laurát elismeréseiről, álmairól, terveiről kérdeztem.

Dankó Laura és Kanyar Dzsenifer (fotó: Totus Vision)

Burai Anna: Mesélj az eddigi sikereidről! Milyen utat jártál be a pályafutásod során?

Dankó Laura: Egészen kiskorom óta tudtam, hogy a színház az életem. 4 évesen kezdtem el a Kroko Gyermekstúdióba járni, ahol további 6 évet töltöttem. Ennek köszönhetően, 8 évesen a Madách Kamara gyerekszínésze lehettem, amikor a Mennyből az angyal című darabjukba kaptam egy szerepet. Szintén 8 évesen nyertem felvételt a Magyar Táncművészeti Főiskolára, ahova összesen 8 évig jártam, majd 2010-től a Shakespeare Színművészeti Akadémia növendékeként folytattam tovább. Itt remek tanárokkal, rendezőkkel dolgozhattam együtt. Színpadi magabiztosságot szerezhettem, és különböző területeken mutathattam meg magamat. De a legfrissebb, és egyben a legnagyobb sikerem, hogy pár hónappal ezelőtt felvételt nyertem az American Academy of Dramatic Arts nevű intézménybe, és mindezek mellet még két másik főiskolára is felvettek Los Angelesben.

B. A: A tanulmányaid alatt milyen nevesebb tanárok segítettek a fejlődésben?

D. L: Édesanyám képességfejlesztő gyerekstúdiójában, a Krokoban olyan nagy művészek tanítottak, mint Póka Éva, Lászay Andrea, Peller Anna és még sorolhatnám. Később, a Shakespeare Színművészeti Akadémián Zsurzs Katalin volt az osztályfőnököm és mentorom egy évig, továbbá tanított Sebestyén Csaba táncművész, Borbás Gabi színművésznő, és Mészáros Péter aranypálma díjas rendező, akivel a legutóbbi előadásunkat, a Kényes Egyensúly című drámát vittük színpadra. 

B. A: Mi volt az első darabod, amiben színpadon álltál? Milyen érzés volt?

Fotó: Daniel Nemeslaki

D. L: Mindig is imádtam középpontban lenni, folyton táncoltam, énekeltem, be nem állt a szám, és természetesen remek hazudó voltam. Soha nem gondoltam, hogy különösebb nehézséget jelentene ugyanezt megtenni nagyközönség előtt. Tévedtem. A Mennyből az angyal premierén nagyon izgultam. A lábaim remegtek, éreztem a pillangókat a hasamban, a szívem majd kiugrott, pont úgy, mint amikor szerelmes az ember.  Aztán a következő pillanatban felgördült a függöny, és már a színpadon voltam – abban a percben megszűnt körülöttem minden. Csak én voltam és a világot jelentő deszkák. Attól a naptól tudom biztosan, hogy a színjátszás az igaz szerelmem, és hogy ez a szerelem egy életre szól. 

B. A: Az eddig eljátszottak közül melyik a kedvenc szereped, és miért?

D. L: Az eddigi szerepeim közül a legutóbbit, Claire szerepét kedveltem meg a legjobban. Lényegében azért, mert teljesen eltérő a személyiségünk, és ebben találtam a legnagyobb kihívást.

B. A: Hogyan készülsz egy-egy előadásra? Van-e valamilyen szokásod, rituáléd, ami nem maradhat ki a fellépések előtt?

D. L: Egy előadás előtt sincs rituálém, leszámítva a remegő végtagokat és gyomorgörcsöt. A viccet félretéve, nagyon maximalista vagyok, és minden előadásból a legtöbbet akarom kihozni. Talán ennek tudható be az izgulás.

B. A: Mitől érzed úgy, hogy van értelme annak, amit csinálsz? Mi vezérel, mi inspirál, amikor reflektorfényben vagy?

Rácz Renáta és Dankó Laura (Fotó: Totus Vision)

D. L: Hogy mi inspirál, az nagyon egyszerű. Ez tesz boldoggá. Feltölt. Minden percben, mikor fent vagyok a színpadon, érzem az energiákat. Szeretem, ha megáll a levegő, és szinte tapintani lehet a feszültséget, és mikor megszületik az úgynevezett CSODA a színész és a néző között. Együtt lélegzünk, együtt éljük át az adott pillanatot. A színházban az a legjobb, hogy nincs két ugyanolyan előadás. Ott minden csak egyszer történik meg, nem tudod visszatekerni és megnézni újra és újra.  Ettől olyan különleges ez a szakma. Adhatsz az embereknek egy olyan élményt, ami csak nekik szól. Én csupán csak történeteket akarok elmesélni úgy, ahogy eddig senki más. De azt hiszem, a színészet nekem egyszerűen olyan, mint a levegő – nem tudok élni nélküle. Bocsánat, helyesbítek: nem csak hogy nem tudom, de nem is akarom elképzelni az életemet a színház nélkül.

 

B. A: Mindig is erre a pályára készültél, vagy voltak, vannak más terveid is?

D. L: Sok mindent kipróbáltam már, és rengeteg kitérőm volt, de soha nem tudtam és nem is akartam teljesen elzárkózni a művészetektől. Már a részemmé vált. Ez nem olyan, hogy egyik napról a másikra felmondok és új szakmát választok. Ez itt nem lehetséges. Egyszerűen eggyé válsz a hivatásoddal. Én egész életemben (és még most is) próbáltam megismerni önmagamat és a korlátaimat, de bárhová mentem, bármit is csináltam, csak a színészettel kerültem közelebb a megoldáshoz.

Büszkék lehetünk a fiatal, magyar tehetségre, és reméljük, hogy hamarosan hazánkban is láthatjuk újra!

Burai Anna