Édes bűnbeesés - Az Édes Napokon jártunk

Macaron-hegyek, forrócsoki-tengerek, bor-patakok, csoki-paloták, és sütemény-kastélyok. Ez alkalommal „La dolce vita”, vagyis az édes élet van középpontban, ahogy azt Fellini filmjének címe is hirdeti. Annával ugyanis látogatást tettünk a szeptember 20-23-a között, a Millenárison megrendezett Édes Napok fesztiválon.

A program ugyan kecsegtetőnek tűnt, de elsősorban nem azért mentünk oda. A színpadon egész nap szólt a zene, jobbára a Snétberger Ferenc, világhírű gitárvirtuóz által vezetett iskola növendékei léptek fel, este pedig jöttek a nagyzenekarok (pl: Péterfy Boriék). A tanoncok ügyesen játszottak, bár a színpad előtti téren kívül hangosabb volt a lejátszók hangszórója, amiből kedves dalocskákat játszottak. Én egy Halász Juditot is fel véltem fedezni. De ne rohanjunk ennyire előre, még csak most érkezünk meg.

A bejáratban a belépőnk mellé kaptunk egy-egy tábla csokit, ami már tetszett, mint indítás. Igaz, kakaóbab-darabos Tibi csoki volt a fesztivál tiszteletére átcsomagolva, de az igényes tálalás és maga a gesztus felértékelték azt a csokit. A belépés után szinte azonnal megütötte az orrunkat a csokoládé illata. Mintha egy hatalmas kakaóbab-felhő nehezedett volna a parkra, és mindenki abban úszik. Rögtön az első beugró területen bon-bonok, étvágyfalatkák, és táblás csokik széles választékával találtuk szembe magunkat. Árgus szemek hada nézett farkasszemeket kandírozott narancsos trüffelekkel, eperkrémes marcipánokkal, és a kakaóbab-tartalom százalékarányában arany középutat megtalált kézműves remekekkel.

Azt az elején le kell szögeznem, hogy ide nem enni megy az ember, hanem falatozni, kóstolni, átélni a gasztronómiai orgazmust. Mivel tényleg az édességipar krémje sorakozott fel, mint minden különlegességnek, itt is meg volt az ára a nyalánkságoknak, de a minőséget is garantálták.

Első vásárlásunkat a Stühmer standjánál ejtettük meg, ahol Anna egy Korfu-, én pedig Marcika szeletet néztem ki magamnak. A Korfu egy kézzel készített, étcsokoládéval bevont mézes tojásfehérje frappé, ahogy azt a csomagolása is hirdeti. Először arra számítottam, hogy száraz lesz, a külseje alapján, de meglepően krémes volt, és diszkréten, visszafogottan édes.

Ehhez képest a Marcika szelet a különlegesen finom marcipán alapja mellett a karamellás tejcsoki-krémjétől emelkedik ki társai közül. Talán mondanom sem kell, hogy ő sem okozott csalódást, bár a marcipán miatt eleve egy intenzívebb ízt kaptunk tőle, de ezért szereti, aki szereti. Második célpontunk a Sugar shop kitelepülése volt, ahol csábítóan hatalmas mennyiségű macaron állt a legkülönfélébb színekben és ízekben, én pedig még soha nem ettem, és, ha már ott van előttem, gondoltam, nem hagynám ki a lehetőséget. Hosszas válogatás után (a 12 íz közül) megállapodtunk egy sós-karamellásban és egy rágógumisban. Amit pedig az élmény adott, amikor beleharaptam egyikbe-másikba, maradandó hatással volt. Azóta, ha eszembe jut, úgy összefut a nyál a számban, hogy fel kell mosni alattam.

Ezután nagyobb sétát tettünk, mert, ha a későbbiekben is ilyen rendszerességgel álltunk volna meg, rövid úton cukorbetegként végeztük volna. Ahogy körbejártunk találkoztunk salátás standtól kezdve, sajtkülönlegességeket felsorakoztató kiállítón keresztül londoni import édességekig az ötcsillagos gasztronómia legjelesebb képviselőivel. Láttunk feketeerdős, eperkrémes, narancsos, almás fahéjas, belga csokis mogyorós, és még sorolhatnám azt a számtalan verziót, amit marcipánból alkotott a Királyi Marcipán Desszertek.

De volt kifejezetten alkoholos csokoládékat bemutató műhely is, az Illa, a Csoki csel pultján pedig különféle barkács-szerszámok voltak. Az alapanyag egyértelmű. Második színpadként egy főzőshow-k számára fenntartott konyhaműhely funkcionált, ahol óránként főztek valami észbontó finomságot, bár töredelmesen beismerjük, hogy ebből egyen se volt szerencsénk ott lenni sűrű időbeosztásunk miatt.

Sétánk során azért a pultokra kitett falatnyi kóstolókból el-el csíptünk egyet, illetve kellemesen elidőztünk egy csokiszökőkút mellett, ahol almát mártogattunk, de ez igazán elnézhető, hiszen annyira kínálták, hogy nem lett volna szívünk nemet mondani.

Egy idő után úgy gondoltuk, nézünk valami vásárfiát, azaz valamit, amit haza is viszünk. Erre legalkalmasabbnak a Sweet Harmony végtelenül ízléses standjának kínálata tűnt. Mindenből lehetett kóstolót kérni, mint, ahogy a piacon lékelik a dinnyét. Csakhogy itt, miután kinéztünk magunknak (és meg is vettünk) egy tábla mogyorós, sárgabarackos, robbanócukros, vajas kekszes, gumicukros belga tejcsokoládét, még kóstolhattunk mást is. Az egy erdei gyümölcsös csoda volt, de nem volt az az íz-kombináció, amit nem találtunk volna meg.

Ezután már inkább csak lézengtünk…volna, de én még mindig nem akartam elmenni anélkül, hogy ne ittam volna meg egy forró csokit.  Ahol viszont találtam, akaratlanul is elcsábultam. Ez egy gasztro-akadémia bódéja volt, és különösen ötletes süteményeket tálaltak. Miután legeltettem a szemem egy darabig, magam is legeltem egy krémsajtos, málna töltelékű brownie-val, amiben a brownie két vékony rétegben fogta közre az édeskés sajtot, a tetején pedig markáns marcipán húzódott. Azt hiszem, a leírás magáért beszél. Természetesen az italban sem volt hiba, de a brownie-val ellentétben nem ért újdonságként.

Ha pedig újdonság, akkor mindenképp meg kell említenem azt a kecskesajtos mini bonbont, amit a Bobojka standjánál ettünk. Állítólag a kuriózum értékű finomság a hely specialitása, de kizártnak tartom, hogy a többi minimálisan is rosszabb lenne.

Végül eldöntöttük, hogy egy hónapra elég édességet ettünk, és cukormámorban elindultunk kifelé. Határozottan jól éreztük magunkat az Édes Napokon, és reméljük, másnak több ideje volt ott lenni, hogy nagy kanállal egye az életet!

Tarnóczi Balázs

Szlovén útinapló 4. fejezet - Piran

Immár negyedik napja róttuk a kilométereket Szlovénia tájain, és ezzel elértünk arra a pontra, amire annyira vártunk az előző napokban. Bárhol voltunk, mindig arra hivatkozva nem ettünk-ittunk étteremben, vagy egyáltalán drágább helyen, hogy spórolunk a tengerpartra, hogy ott majd eggyel több koktélt tudjunk elszürcsölgetni, amíg süttetjük a hasunkat. Nem kellett tovább centezni, - vagyis kellett volna, de erről majd két hét múlva – elindultunk Piranba.

Designos vízipipa-terasz Ljubljanában

Bledből Piranba két módon lehet eljutni, ha nincs kocsink. Van egy közvetlen transzfer-járat, ami gyakorlatilag egy kisbuszos vállalkozó járata a kuncsaftért harcoló, állandóan lesben álló négy távtaxis közül. Ránézésre is élesebb a helyzet, mint Taki bá’-éknak volt a „droszton”. Ezek a kedves, acsarkodó fuvarosok 40 euróért per fő készséggel elszállítanak az amúgy 170 km-re lévő tengerparti kisvárosba. Mi végül pont ennyiért tettük meg a távot a tömegközlekedéssel, azzal a különbséggel, hogy ketten összesen, és, bár az átszállási idő miatt kényszerpihenőből fakadóan, de egy kellemes kávézás-fagyizást is megejthettünk Ljubljanában.

És ekkor, mivel nem esőben voltunk a fővárosi pályaudvaron, ha a gyér közlekedés bosszantott is minket, rájöttünk, hogy egész szép infrastruktúra épült ki a várakozó utasok idejének elütésére. Szendvicsbárok, kávézók, egy parkos terület, virágok, stb. Jó volt ránézni. Nem úgy kell elképzelni a helyet, mintha mondjuk a Népstadion és a Keleti lenne egymás mellett, bár funkciójukat tekintve az is lehetne. Egy miskolcinál nem nagyobb vasúti pályaudvart kell elképzelni szombathelyi-szintű váróval, mellette pedig gyakorlatilag egy nagy parkoló, táblákkal a buszok fenségterülete. Ha a táblák nem lennének kint, össze lehetne keverni egy turisztikai látványosság parkolójával, ahol sok, buszoknak felfestett csík van. Ezzel a képpel szemben kapjuk a fákat, és a „cateringet”. Miután a számomra az abszolút fapofával dolgozó, ebből fakadóan végtelenül szórakoztató pincérről megmaradt kávézóban elfogyasztottunk egy kávét egy kis fagylalttal, kifeküdtünk pokrócunkon a fűbe, és játszottunk a felhőkkel. 

A csatlakozás szerencsére már közvetlenül vitt el minket úti célunkhoz. Amin viszont meglepődtünk, hogy fizetnünk kellett a jegyáron felül 5 eurót a csomagjainkért, pedig ilyen még nem volt. Akkor jutott eszünkbe, hogy Szlovéniát több busztáraság fedi le, és mindegyiknek mások az utazási feltételei, így fájó szívvel, de kifizettük az extra szolgáltatás díját. Az út a távolsághoz képest viszonylag hosszú, 2 órás volt, de tettünk pár kitérőt turisztikailag frekventáltabb városokban, így rájöttünk, hogy, aki Ljubljanától nyugatra szeretne túrázni, nyugodtan éljen a pirani útvonallal, mert a tengerpart előtt is fog találni magának csemegézni valót. Arról nem is beszélve, hogy a járat végigmegy Koperen, Isolán, Portorož-on is, vagyis így az összes tengerparti várost is megcélozhatjuk.

Hello Piran!

Piranba koradélután érkeztünk, a nap ragyogott, Anna pedig ragyogott a napban. Jó volt látni a csillogást a szemében, amikor meglátta a tengert. Nekiiramodtunk, hogy ledobjuk a bőröndöket szállásunkon, az Albi T60-ban. Nem volt nehéz megtalálni, mivel a történelmi belvárosban volt, ami méretét tekintve nem nagy, de kitesz egy budai várnegyedet. Ettől függetlenül tele van apró, keskeny utcácskákkal, és ahogy észrevettük, magyarokkal is. Nem is csoda, hiszen pár óra kocsiútra az Őrségtől egy múltbéli mediterrán kavalkádba csöppen az ide látogató.

Festői főtérrel találjuk szembe magunkat, ahogy megérkezünk

A szállásról ez alkalommal nem ejtenék sok szót. Ár-érték arányban kiváló volt, központi elhelyezkedése miatt pedig nem lehetett okunk panaszra. Ugyanakkor, mivel (ezek szerint) későn foglaltunk, csak egy külön ágyas, nagyon kicsi szobát kaphattunk, de ez sem lényeges, mert úgysem a szobát mentünk megnézni.

A város egy keskeny hal-hátuszony formájú félszigeten fekszik, ami benyúlik a tengerbe. Csúcsánál egy reneszánsz világítótorony ékeskedik, az uszony tövénél, a már magasabb területen pedig büszke vár magasodik, ezzel keretet, és harmóniát adva az amúgy is teljes harmóniát sugárzó helynek.

Tengerpartja sziklás, ennek ellenére sokan látogatják a beachet. Rövid körbenézősdi után mi is így tettünk, és, ahogy az meg van írva, egy talpalatnyi helyet nem találtunk. Miután kétszer körbejártuk a partot, kompromisszumot kötöttünk három négyzetméternyi betonnal, ahova ízlésesen elrendeztük a strandolás kötelező kellékeit (én például egész úton magamnál tartottam egy strandlabdát, felfújva ugyanakkor csak egyszer volt, akkor is két percre), majd bevágódtunk a vízbe. Mondjuk ez egy barokkos túlzás, mivel a víz úgy tíz fokkal hidegebb volt a kellemesnél.

A világítótorony ma már műemlék

Ez sokakat nem tartott vissza az önfeledt lubickolástól, én viszont inkább nem feszegettem a hidegtűrő-képességem határait. Sokkal szimpatikusabb volt az ezután következő, naplemente-figyelés az egyik, parton álló szikláról. Akkor legszívesebben elcsavartam volna a Martinis kupakot, hogy megálljon a nap. Ez sajnos nem következett be, ami viszont igen, hogy megéheztünk, így nekivágtunk, mustrára venni az éttermeket.

Egy érdekes jelenséggel szembesülhettünk. Gyakorlatilag a legtöbb étterem specializálódik. Aki halat tud jól, az halas ételeket kínál 90%-ban, aki bárányt, az azt. Mi, ha már mediterráneum, egy pizzériát választottunk, ahol Anna négysajtos pizzát, én pedig capriccosát rendeltem. Biztosítottak minket, hogy minden a környéken termett és készített alapanyagokból készül, így nagy izgalommal vártuk az eredményt, ami nem maradt el. Csodálatos ízeket adtak a helyi termesztésű zöldséget, a vékony tészta pont annyira ropogott, amennyire kellett, de laktató is maradt, a rengeteg feltét alatt pedig csak úgy roskadozott a tányér. Vicces volt, hogy, amikor Erős Pista nem lévén, Tabasco-szószt kértünk, ami láthatóan volt, azonnal rákérdezett a pincér, hogy magyarok vagyunk-e.

Az egészben a legérdekesebb, hogy kevesebbet fizettünk itt a tartalmasabb vacsoráért, mint Ljubljanában a szerényebbért. A vacsorát, miután eredetének kétségtelen minőségéről meggyőződtem, egy Laško sörrel öblítettem le, míg Anna egy MišMaš fantázianevű itallal, amit otthon is könnyen elő lehet állítani, egyszerűen öntsünk fantát vörösborra – persze lassan, óvatosan, de, ha jól csináltuk, megáll a tetején.

Miután jóllaktunk, elindultunk felfelé, a dombon álló templom irányába, ahol nagy dologra készültem. A templom egy ormon áll, egyik oldalán a tengerrel, másik oldalán a várossal. Ezt, az amúgy hatalmas, XVIII. századi épületet, és nappali órákban látogatható harangtornyát nagy reflektorokkal világítják meg. Erre emlékeztem még két évvel ez előttről, amikor első ízben szerencsém volt ott járni. A tervem a következő volt: Az utazás megelőzően, miután gyors levelezés után megtudtam, mekkora a reflektor mérete, indultam a papír-írószer boltba fotókartonért, amin biztosan nem üt át a fény. A biztonság kedvéért négy rétegbe hajtottam, hogy tökéletes legyen a takarás. Ezután méretre vágtam, és belerajzoltam, majd sniccerrel kivágtam a következő feliratot: „Burai Anna, leszel a feleségem?” Mivel a nap nagyon kis részében volt lehetőségem ezt a tudta nélkül készítenem, beletelt hat napba, mire elkészült, de megérte.

Az így nyert stencilt a reflektor elé tettem, az pedig kivetítette a templom falára a nagy kérdést. Minden részlet ki volt tervelve, így a tábla és a gyűrű egész úton történő elrejtésére is találtam módot. Szerencsére minden jól sült el, és sikerült a terv, a válasz pedig sok-sok-sok igen volt. Úgyhogy azóta büszkén jelenthetem, hogy vőlegény lettem. A nagy esemény után felszaladtunk a várhoz, ahol az egyik bástya befüvesített tetején jó szokásunkhoz híven elterültünk, és gyönyörködtünk a csillagokban.

A fényviszonyokhoz képest jól sikerült kép

Az estét a parton zártuk, ahol addigra már eltűnt a tömeg, és csak két vendéglátó-ipari egység volt nyitva. Mi a tömegtől távolabb esőt választottuk, hogy úgy érezhessük, miénk a part, és miénk a világ. Mindketten Tropical dream koktélt kértünk, amit egyikünk se ivott még, de bármit is raktak bele, annyira üde íze volt, mint a pillanatnak. Ráadásul, amikor megkértük a felszolgálót, hogy készítsen rólunk egy képet az eljegyzésünk alkalmából, nem csak egy, a fényviszonyokhoz képest értékelhető képet, de egy ajándék italt is kaptunk. Egyszerűen boldogok voltunk, és minden erőnkkel azon voltunk lélekben, hogy megállítsuk a pillanatot. Bármelyiket.

Az út viszont ezzel nem ért véget, hiszen előttünk állt még Trieszt, és egy kalandos hazajutás. Ezután viszont már, mint menyasszony és vőlegénye, mentünk tovább.

Tarnóczi Balázs

Végül tegyetek velünk egy rövid sétát a mediterrán hangulatú utcácskák közt:

Viszlát, Piran!

A Nagy-Kevélység nem bűn

Ugrunk egyet az időben, egészen július 21-ére, ami egy, már korábban említetthez hasonló meleg vasárnapra esett. Mivel munkámból fakadóan egész nap ülök, hétvégére megérzem a kilométerhiányt, így akár meleg van, akár nem, hétvégén mindig mehetnékem támad. Ha pedig ez az igény párosul a természet-szeretetemmel, általában rövid úton fák sűrű árnyékában találjuk magunkat. Kedvenc túracélpontunk - vagy lehet, hogy inkább az enyém, és Anna csak a kaland kedvéért tart velem - a Pilis, minthogy jól megközelíthető, és salgótarjániként amúgy is vonzanak a megmászatlan hegyek.

A választás ez alkalommal a Nagy Kevélyre esett. Igazából nem ez volt az első alkalom, hogy ide készültünk, mert a csúcsot már korábban kinéztem az esztergomi buszról, és nagyjából be is tudtam határolni, hogy kell megközelíteni. A terv mégis meghiúsult, de ez már egy másik történet…A hegy lábát a hasonló megmérettetésre vállalkozók a Pilisborosjenő végállomással fémjelzett 840-es busszal érhetik el. A végállomástól végig a Szent István utcán a Patak utcáig kell haladni, majd jobbra fordulva, majd a Bor utcán elérjük a Szent Donát utcát. Erről a Viola közre térve, az utca végében lelhetünk rá arra a turista útvonalra, ami kiválóan jelzi az utat egészen az oromig. Ez a részletes leírás pusztán azért kellett, mert a településen egy táblát kivéve a viszonylag központban, nem jelzi semmi, hogy merre van az arra. Már maga az ösvény bejárata is csak onnan vált nyilvánvalóvá számunkra, hogy ez tényleg az, hogy kiszaladt rajta egy kissrác, és megkérdezte, hogy Pilisborosjenőn van-e már. Gondoltuk, nem az egész éjszaka bulizástól nem tudja, milyen településen van, mivel lehetett bruttó 10 éves, és az ábrázata is rendezettnek tűnt, így hallgattunk a megérzésünkre, és nekivágtunk a kaptatónak.

Panoráma 1.

A kaptatót ez esetben szó szerint kell értelmezni. Egy nagyjából - pihenőket beleszámolva - két órás út vezet fel a csúcsra, ami azért megizzasztott minket is. Anna a fájós térdével küzdötte fel magát, amiért arany fokozatú nap hőse érdemrenddel tüntettem ki. Maga a felfelé vezető út amúgy gyönyörű. Nem csak az út elején látható, észbontó házak látványa szemet gyönyörködtető, de később, a néhol sziklás vízmosásra emlékeztető ösvény, vagy a néhol feltűnő, az idő által kimart hegyfalak is. Az út közben viszont nem szabad a csodálkozástól elbambulni, mert könnyen Csobánkán lyukadhatunk ki, ha egyszer rossz fele vesszük az irányt. Mi természetesen nem tettük. Hogy más se tegye, mindenkinek javasolhatom, hogy figyelje a fehér alapon piros négyzet című minimalista alkotásokat a fák törzsén. Ha ebben a műremekben van szerencséje valakinek, biztos lehet, hogy jó fele tart. Feltéve, ha oda akart menni, és nem Budapestre, mert akkor az ellenkező irányba kell elindulni.

Panoráma 2.

Az út háromnegyedénél, egy viszonylag nagy kiszögelésnél álltunk meg egy nagyobb pihenőre. Itt új állapotban lévő, 8 személynek is kényelmes, fedeles sörpadok vártak minket, és ha vittünk volna szalonnát-kolbászt, a tűzrakó helynél meg is süthettük volna. Igazából kiváló célpont olyanoknak, akik szeretnének egy görbe estét gyönyörű panorámával, mert egy hálózsákban el lehet aludni mellette ennyi embernek, de megkockáztatom, két sátor is elférne. Mi csak szendvicseztünk, és limonádéztunk, de abban a melegben többet nem is mertünk volna enni.

Panoráma 3.

Végül, egy 20 perc után álltunk tovább a már szinte karnyújtásnyira (egy szűk fél órás karnyújtásnyira) lévő hegytetőhöz. Ahogy felértünk, és megláttuk a teljes panorámát, Annán, akit eléggé megviselt a felfele út, végre megláttam, hogy tényleg örül, hogy kijöttünk, amitől nekem is kisütött a nap, na nem mintha amúgy nem tűzött volna. Szinte elláttunk Szolnokig. Gyönyörű időnk volt, és semmi nem állt a látóhatár útjába. A pesti oldal felé, ha elég ideig néztük, olyan volt, mintha egy hatalmas tenger borítaná a földet, amiből helyenként házak nőnek ki. Gyakorlatilag csak a Gellért-hegy és a Fehér-hegy által betakart részét nem láttuk a városnak. Leírhatatlan látvány volt. Pokrócon elheveredve, kekszet majszolgatva, bárányfelhőt bodorítva pihengettünk még egy jó darabig, filozofáltunk, jövőt tervezgettünk, de mindenekfelett boldogok voltunk, mindezt mindenek felett.

Panoráma 4.

Mivel a Nagy Kevély hét, nem csak lyuk méretű barlangot is rejt, úgy érzem, fogunk mi még az ő utcájában járni, de a panoráma is vissza fog várni minket, ahogy mindenkit, aki éhezi a szépet.

Tarnóczi Balázs

A héten átléptük az 1000-es látogatottságot, és közelítünk a 2000-hez! Köszönjük!

Szlovén útinapló, 3. fejezet - Bled

Harmadik napunk szomorkásan indult. Mármint időjárásilag. Már előző este belógatta az eső a lábát, de reggelre kijelenthetjük, hogy rendesen lóbálta. Ez azonban nem törhette kedvünket, hiszen a Júlia-Alpok lábánál nem szabad meglepődni azon, ha egy nap hosszas esőzéssel indul. Felkaptuk hát a bőröndöket, és nekiiramodtunk a buszpályaudvarnak. A sofőrtől próbált jegyvétel ismét bevált, így fővárosi tartózkodásunk során utazásainkat 100%-ig a ljubljanai tömegközlekedési vállalat szponzorálta, amit ezúton is köszönünk.

A pályaudvaron a pénztáros hölggyel nagyon nehéz volt megértetni, hogy Bledbe szeretnénk menni, azt pedig egyenesen lehetetlennek tűnt, hogy nem a drágább jegyet kérnénk, annak ellenére, hogy turisták vagyunk. A busz viszonylag korán indult, amit pusztán a jó időzítésnek köszönhettünk, ugyanis nem voltak túl gyakoriak a járatok aznap sem, holott egy teljesen átlagos hétköznapról, és Szlovénia turisztikailag egyik legfrekventáltabb régiójáról beszélünk. Mindenesetre Kranj-on keresztül - ami szintén megért volna egy megállót, hiszen gyönyörű, történelmi belvárosában minimum egy séta kihagyhatatlan, de szerettem volna, ha minél több időnk marad a lenyűgöző Bled-re – „elérkeztünk úti célunk végére sikerült a terv, vége egy kalandnak, mondja apa most.” (Tudósok - Apa kocsit hajt).

Amikor leszálltunk, még mindig esett, és tudtuk, a szállásunk legalább fél óra gyalog útra van. Bementünk a turista-infó központba (ami a megállóban van), és útbaigazítást kértünk. Meglepetésünkre az eddig tapasztaltak közül a legkedvesebb fogadtatásban volt részünk. Amikor megkérdeztük, hogy jutunk el legegyszerűbben Zasip-ba, ahol a szállásunkat, az Apartments Vesnát találjuk, válasz „helyett” felhívták nekünk a szállásadónkat, aki, ahogy meghallotta, hogy ott állunk az esőben, kijött értünk kocsival, és egy vasat sem kért érte. Megszólalni nem tudtunk a döbbenettől.

Orchidea a fürdőben. Igazi figyelmesség!

A szálláson talán a világ legnagyobb zuhanyzója, mindenhol virágok, tiszta étkészlet, tálak, vízmelegítő bekészítve, hatalmas ágy, visszafogott, kedves design. És ezt olyan 14.000 Ft-ért, félórányi sétára két természeti ékkőtől, a bledi tótól, a másik irányba pedig a Vintgar-szorostól, ami egy napot is megérdemelne, ezért hagytuk legközelebbre. Fontos megjegyezni: Soha ne akarjunk mindent egyszerre megnézni! Lehet, hogy úgy gondoljuk, most van alkalmunk, vagy most jöttek össze úgy a dolgok, de inkább élvezzük ki azt az egy-két kiválasztott elemet, és ne legyünk mohók, mert akkor mindenből csak egy villanás marad meg, úgy meg semmi értelme. Mindig kell hagyni valamit, ami miatt később is vissza akarunk menni, hogy megmaradjon a hely varázsa.

Apartments Vesna - 10/10 pont!

Miután megebédeltünk, rövid felfedezőútra indultunk. Mivel még mindig esett, úgy gondoltuk, teszünk egy próbát, és esernyővel, dacosan nekivágunk a pusztának, és, ha az eső látja, hogy nem különösebben zavartatjuk magunkat, rájön, hogy nincs értelme esnie. Mire a sétánk közepén jártunk, az eső rendre el is állt. Ennek örömére visszaszaladtunk pár holmiért még a szállásra, és nekivágtunk Bled-nek az egyre ragyogóbb napsütésben. Amit akkor még nem tudtunk, hogy a hosszabbik utat választottuk, de olyan szép tájakon jártunk, hogy ez sem verte le a kedvünket.

Már ahogy a várat megláttuk az ormon, elállt a lélegzetünk, de akkor kiértünk a tó partjára és szembe találtuk magunkat azzal a csepp szigettel, rajta a templommal, és egyenesen elolvadtunk a látványtól. Átsétáltunk a tó túlpartjára, ugyanis a falu felőli oldalon saját csónakot csak szállodai vendégek bérelhetnek, mi pedig inkább rászántuk a pénzt, de nem akartunk turistacsoporttal menni. Az út előtt megittunk még egy cappuchinot egy teraszos hely emeletén, fenséges panorámával az oldalunkon. Ugyan hozzászoktunk, hogy ez a hely tele van meglepetésekkel, de amikor a pultos magyarul válaszolt egyik-másik kérdésemre, még én is néztem, mint hal a szatyorban. A bácsi ugyanis olyan régóta pultos ott, hogy lassan minden gyakori arra járó turista nyelvét megtanulja alapszinten. Felocsúdva a meglepetésből beszaladtunk a szomszédos Merkatorba felszerelkezni pár szlovén édességgel és egy üveg borral (biztos, ami biztos).

Kibéreltünk egy csónakot, és elkezdtünk beevezni. Az már más kérdés, hogy beletelt negyed órába, mire rájöttem, hogy rossz technikával evezek, de a tó közepén végtelen idillben rendeztünk egy pikniket. Ez ugyan olyan jó volt, hogy túl is mutatott a kellemes fogalmán, de el is ment vele annyi idő, hogy mire kiértünk a szigetre, csak térültünk-fordultunk, és jönnünk kellett, hogy ne kelljen egy extra órát kifizetni a csónakbérlésre. Kint a szigeten így nem sok időt töltöttünk, azt viszont tartalmasan. Kicsit szertartásosra vettük a dolgot, ha már templomnál jártunk, ami annyit tesz esetünkben, hogy csókolóztunk az összes „kötelező” helyen, beleértve a kegyhelyen kívül a boltíves kiszögellést, a hatalmas lépcsősort, és mindkét oldal felőli partot is. Az egész hely atmoszférája alapjában annyira magával ragadó és romantikus, hogy ezeket muszáj a „kötelező” jelzővel illetnem.

Miután visszaeveztünk a nagyobb méretű szárazföldre, a szállás felé vettük az irányt, azonban útközben nem bírtuk ki, hogy ne tartsunk egy megállót a szalmabálákon Zasip és Bled között. Osztrák szokáshoz híven Szlovéniában is vastag fóliába zsákolják a szalmát. Ezt kihasználva ültünk mi ki a megmaradt nyalánkságainkkal és borunkkal megnézni a naplementét.

Esőnek már nyoma se volt (pláne, miután feltöröltem a báláról egy zsebkendővel azt a pár cseppet is), a szél se fújt. A távolban naplemente, kevés felhővel, esztétikusan, épp nem giccsesen, előtte szilaj, erdei táj, ami mégis rendben van, és nem csak nyugalmat, de biztonságot is áraszt. Mikor visszaértünk a szállásra, még torpedóztunk (igen, a klasszikus társasjáték) egyet a nosztalgia jegyében, mielőtt eltettük volna magunkat másnapra. Nagy útra készültünk, hiszen délutánra Piran-ba kellett érnünk, ahol a tengerparti estében nagy dolgok történtek, de ekkor ezt Anna még nem is sejtette.

Tarnóczi Balázs

Fánkfölde királynője - a DonutLibrary

Folytatjuk az édes-vonalat, aminek keretében egy igazán figyelemre méltó helyet mutatunk be. Van Budapesten, a Pozsonyi utcában egy aprócska fánkozó, ahol naponta emberek százai fordulnak meg és állnak sorban már reggel, hogy hozzájuthassanak kedvenc édességükhöz. Ez a DonutLibrary, ahol több mint 18 féle, nem csupán szemet, de ízlelőbimbókat gyönyörködtető fánk közül válogathatunk – ugyan nem sokáig, hiszen a finomságok már jóval zárás előtt elfogynak.

Hála a Facebooknak, a fánkozó számomra sem maradt ismeretlen, a felfedezés után néhány nappal pedig meg is látogattuk Balázzsal, hogy ott ünnepeljük meg a 4. hónapfordulónkat.

A hely először a 2. kerületben, a Budagyöngye bevásárlóközpontban nyílt meg 2012 őszén, majd onnan költözött át a Pozsonyi utcába, egy jóval kellemesebb környezetbe és nagyobb alapterületű üzlethelyiségbe. A logóval fémjelzett üvegajtón belépve egyből a fánkokkal találjuk szemben magunkat, a látvány pedig annyira hívogató, hogy én már fél méter megtétele után csorgattam a nyálam (és itt még nem is voltam tisztában az ízekkel). Nem csoda, hogy még az a járókelő sem tudja megállni, hogy ne pillantson be a hatalmas kirakaton, aki nem azért siet annyira, hogy neki is jusson a süteményekből, melyeknek darabja egyébként 290 forintnál kezdődik.

Van lyukacsos, nem lyukacsos, töltött, töltetlen, de kétségtelen, hogy mindegyik fantasztikusan néz ki, és az ízük is legalább annyira különleges (ugyan némelyiknek ezt csak a nevéből tudom megítélni, de úgy érzem, lesz még alkalmam kipróbálni azokat, amelyeket nem kóstoltam az első látogatás alkalmával). Külön örömhír, hogy egyáltalán nem használnak mesterséges alapanyagokat, minden csak és kizárólag természetes hozzávalókból készül, és frissen kerül a polcokra egy budai sütödéből, ahol a nyitás előtti hajnalban kezdik meg a munkálatokat. A hagyományos, csokis, vaníliás és baracklekváros fánkok mellett találhatunk még málnával, pisztáciával megszórt darabokat is, de az áfonyás és levendulás „donut”-ok is megérnek egy misét – vagy inkább tesztet.

Mi puncsos cukormázas-vaníliakrémmel töltött, karamellás, pirított mogyorós, és csokimázas-vaníliakrémes fánkcsodákkal kényeztettük magunkat, emellé pedig bodzás-mentás limonádét szürcsöltünk. A tányérokon, csészéken is szerepel az üzlet logója, csak úgy, mint az elviteles dobozokon, melyeket sokan annyira szeretnek, hogy inkább nem helyben fogyasztásra kérik az édességeket – pedig a hely igen egyedülálló atmoszférával bír. A legnagyobb különlegessége, hogy nem csak beszélgetni ugorhatunk be egy fánkspecialitás és egy jó csésze –vagy pohár akármi mellett, hanem nyugodtan olvasgathatunk is, hiszen temérdek könyv várja, hogy fellapozzák.

A minimál design elsősorban a kényelmen alapul, de egy szavunk sem lehet, hiszen összességében hangulatos látvány tárul elénk (a finom sütik pedig amúgy is kárpótolnak mindenért, ugye), minden tiszta, a mosdóért pedig külön pluszpont jár - még jó, hogy a limonádé megtette a hatását, és részem lehetett ebben a kávézók, beülős helyek nagy részét megszégyenítő élményben.

A kiszolgálás is kifogástalan, udvarias, és – ha hozzánk hasonlóan – más sem képes azonnal döntésre jutni a választást illetően, nyugodtan rábízhatja magát az eladó segítőkészségére. A sok édes-cukros-krémes csoda mellett hamarosan sós termékek is kaphatóak lesznek a DonutLibrary-ben, úgy, mint a főzött tésztából készült, krémsajtos bagel, így már azok is bátran kezdhetik ott a napot a reggeli elköltésével, akik kevésbé édesszájúak, és emiatt kerülték ezt az ötcsillagos kis helyet. Balázs és én viszont rajongunk az édességekért, így már csak ezért is visszamegyünk, és bátran javasoljuk azoknak is, akik még nem találkoztak a DonutLibrary életérzéssel. Párosan vagy páratlanul, baráti beszélgetésekhez, vagy csak magányosan olvasgatni és gondolkozni egy jóféle fánk mellett, ezt a szeletnyi kis mennyországot mindenkinek ki kell próbálnia legalább egyszer. Aztán pedig úgyis visszatérő vendég lesz.

Burai Anna

A csapból is ínycsikladó csoki csöpög

A szerelem édes, ahogy a csokoládé is, és mi a csokoládéért is rajongunk, mint minden édes dolgokat kedvelő egyén. Idén, harmadik alkalommal kerül megrendezésre az Édes Napok gasztro-feszt, ami egy csokoládé és cukrászati kiállítást takar. Szeptember 20-a és 22-e között a Millenárison belekóstolhatunk, milyen a Dolce Vita, az Édes Élet. 

A legjobb gasztrobloggerek, cukrászati kísérletezők, gourmetek és a legfergetegesebb ízek fognak egy helyen összpontosulni. A kiállítók között is megtaláljuk az édességipar krémjét, ahogy a borászat savát-borsát. Erre garancia a vendégország, ami idén Svájc. Olyan ízeket kóstolhatunk, amikről talán nem is sejtettük, hogy léteznek, vagy nem mertük bevallani magunknak, hogy titkon arra vágyunk. A fesztivál díszvendége idén a londoni Csokoládé-Akadémia alapítója, Chantal Coady, aki nem rejti véka alá tudását.

Aki részt akar venni ebben a „tejjel-mézzel-folyó kánaánban”, az a jövő hétvégén péntektől vasárnapig látogasson ki a Millenáris parkba. Programok, csoki-grillázs-torta-bemutatók, kóstolók, workshopok folyamatosan vannak ezalatt a három nap alatt, a 2000 forintos belépő pedig igazán megtérül, amikor rájövünk, hogy egy csokoládé-mámorban eltöltött nap után részünk lehet egy kellemes koncertben is, akár Snétberger Ferenc, világhírű gitárművész tanítványai prezentálásában, akár Péterfy Boriéban. Ha pedig részt vettetek az Országos Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Kiállításon, fél áron tudtok bemenni.Tehát ne habozzatok, kivéve, ha tejszín, vagy tojáshabról van szó. Hagyjátok, hogy az orrotok vezessen titeket is az Édes Napokra! Mi is hagyni fogjuk. A programokról részletesebb információt a rendezvény honlapján találtok!

Tarnóczi Balázs