Szlovén útinapló 4. fejezet - Piran

Immár negyedik napja róttuk a kilométereket Szlovénia tájain, és ezzel elértünk arra a pontra, amire annyira vártunk az előző napokban. Bárhol voltunk, mindig arra hivatkozva nem ettünk-ittunk étteremben, vagy egyáltalán drágább helyen, hogy spórolunk a tengerpartra, hogy ott majd eggyel több koktélt tudjunk elszürcsölgetni, amíg süttetjük a hasunkat. Nem kellett tovább centezni, - vagyis kellett volna, de erről majd két hét múlva – elindultunk Piranba.

Designos vízipipa-terasz Ljubljanában

Bledből Piranba két módon lehet eljutni, ha nincs kocsink. Van egy közvetlen transzfer-járat, ami gyakorlatilag egy kisbuszos vállalkozó járata a kuncsaftért harcoló, állandóan lesben álló négy távtaxis közül. Ránézésre is élesebb a helyzet, mint Taki bá’-éknak volt a „droszton”. Ezek a kedves, acsarkodó fuvarosok 40 euróért per fő készséggel elszállítanak az amúgy 170 km-re lévő tengerparti kisvárosba. Mi végül pont ennyiért tettük meg a távot a tömegközlekedéssel, azzal a különbséggel, hogy ketten összesen, és, bár az átszállási idő miatt kényszerpihenőből fakadóan, de egy kellemes kávézás-fagyizást is megejthettünk Ljubljanában.

És ekkor, mivel nem esőben voltunk a fővárosi pályaudvaron, ha a gyér közlekedés bosszantott is minket, rájöttünk, hogy egész szép infrastruktúra épült ki a várakozó utasok idejének elütésére. Szendvicsbárok, kávézók, egy parkos terület, virágok, stb. Jó volt ránézni. Nem úgy kell elképzelni a helyet, mintha mondjuk a Népstadion és a Keleti lenne egymás mellett, bár funkciójukat tekintve az is lehetne. Egy miskolcinál nem nagyobb vasúti pályaudvart kell elképzelni szombathelyi-szintű váróval, mellette pedig gyakorlatilag egy nagy parkoló, táblákkal a buszok fenségterülete. Ha a táblák nem lennének kint, össze lehetne keverni egy turisztikai látványosság parkolójával, ahol sok, buszoknak felfestett csík van. Ezzel a képpel szemben kapjuk a fákat, és a „cateringet”. Miután a számomra az abszolút fapofával dolgozó, ebből fakadóan végtelenül szórakoztató pincérről megmaradt kávézóban elfogyasztottunk egy kávét egy kis fagylalttal, kifeküdtünk pokrócunkon a fűbe, és játszottunk a felhőkkel. 

A csatlakozás szerencsére már közvetlenül vitt el minket úti célunkhoz. Amin viszont meglepődtünk, hogy fizetnünk kellett a jegyáron felül 5 eurót a csomagjainkért, pedig ilyen még nem volt. Akkor jutott eszünkbe, hogy Szlovéniát több busztáraság fedi le, és mindegyiknek mások az utazási feltételei, így fájó szívvel, de kifizettük az extra szolgáltatás díját. Az út a távolsághoz képest viszonylag hosszú, 2 órás volt, de tettünk pár kitérőt turisztikailag frekventáltabb városokban, így rájöttünk, hogy, aki Ljubljanától nyugatra szeretne túrázni, nyugodtan éljen a pirani útvonallal, mert a tengerpart előtt is fog találni magának csemegézni valót. Arról nem is beszélve, hogy a járat végigmegy Koperen, Isolán, Portorož-on is, vagyis így az összes tengerparti várost is megcélozhatjuk.

Hello Piran!

Piranba koradélután érkeztünk, a nap ragyogott, Anna pedig ragyogott a napban. Jó volt látni a csillogást a szemében, amikor meglátta a tengert. Nekiiramodtunk, hogy ledobjuk a bőröndöket szállásunkon, az Albi T60-ban. Nem volt nehéz megtalálni, mivel a történelmi belvárosban volt, ami méretét tekintve nem nagy, de kitesz egy budai várnegyedet. Ettől függetlenül tele van apró, keskeny utcácskákkal, és ahogy észrevettük, magyarokkal is. Nem is csoda, hiszen pár óra kocsiútra az Őrségtől egy múltbéli mediterrán kavalkádba csöppen az ide látogató.

Festői főtérrel találjuk szembe magunkat, ahogy megérkezünk

A szállásról ez alkalommal nem ejtenék sok szót. Ár-érték arányban kiváló volt, központi elhelyezkedése miatt pedig nem lehetett okunk panaszra. Ugyanakkor, mivel (ezek szerint) későn foglaltunk, csak egy külön ágyas, nagyon kicsi szobát kaphattunk, de ez sem lényeges, mert úgysem a szobát mentünk megnézni.

A város egy keskeny hal-hátuszony formájú félszigeten fekszik, ami benyúlik a tengerbe. Csúcsánál egy reneszánsz világítótorony ékeskedik, az uszony tövénél, a már magasabb területen pedig büszke vár magasodik, ezzel keretet, és harmóniát adva az amúgy is teljes harmóniát sugárzó helynek.

Tengerpartja sziklás, ennek ellenére sokan látogatják a beachet. Rövid körbenézősdi után mi is így tettünk, és, ahogy az meg van írva, egy talpalatnyi helyet nem találtunk. Miután kétszer körbejártuk a partot, kompromisszumot kötöttünk három négyzetméternyi betonnal, ahova ízlésesen elrendeztük a strandolás kötelező kellékeit (én például egész úton magamnál tartottam egy strandlabdát, felfújva ugyanakkor csak egyszer volt, akkor is két percre), majd bevágódtunk a vízbe. Mondjuk ez egy barokkos túlzás, mivel a víz úgy tíz fokkal hidegebb volt a kellemesnél.

A világítótorony ma már műemlék

Ez sokakat nem tartott vissza az önfeledt lubickolástól, én viszont inkább nem feszegettem a hidegtűrő-képességem határait. Sokkal szimpatikusabb volt az ezután következő, naplemente-figyelés az egyik, parton álló szikláról. Akkor legszívesebben elcsavartam volna a Martinis kupakot, hogy megálljon a nap. Ez sajnos nem következett be, ami viszont igen, hogy megéheztünk, így nekivágtunk, mustrára venni az éttermeket.

Egy érdekes jelenséggel szembesülhettünk. Gyakorlatilag a legtöbb étterem specializálódik. Aki halat tud jól, az halas ételeket kínál 90%-ban, aki bárányt, az azt. Mi, ha már mediterráneum, egy pizzériát választottunk, ahol Anna négysajtos pizzát, én pedig capriccosát rendeltem. Biztosítottak minket, hogy minden a környéken termett és készített alapanyagokból készül, így nagy izgalommal vártuk az eredményt, ami nem maradt el. Csodálatos ízeket adtak a helyi termesztésű zöldséget, a vékony tészta pont annyira ropogott, amennyire kellett, de laktató is maradt, a rengeteg feltét alatt pedig csak úgy roskadozott a tányér. Vicces volt, hogy, amikor Erős Pista nem lévén, Tabasco-szószt kértünk, ami láthatóan volt, azonnal rákérdezett a pincér, hogy magyarok vagyunk-e.

Az egészben a legérdekesebb, hogy kevesebbet fizettünk itt a tartalmasabb vacsoráért, mint Ljubljanában a szerényebbért. A vacsorát, miután eredetének kétségtelen minőségéről meggyőződtem, egy Laško sörrel öblítettem le, míg Anna egy MišMaš fantázianevű itallal, amit otthon is könnyen elő lehet állítani, egyszerűen öntsünk fantát vörösborra – persze lassan, óvatosan, de, ha jól csináltuk, megáll a tetején.

Miután jóllaktunk, elindultunk felfelé, a dombon álló templom irányába, ahol nagy dologra készültem. A templom egy ormon áll, egyik oldalán a tengerrel, másik oldalán a várossal. Ezt, az amúgy hatalmas, XVIII. századi épületet, és nappali órákban látogatható harangtornyát nagy reflektorokkal világítják meg. Erre emlékeztem még két évvel ez előttről, amikor első ízben szerencsém volt ott járni. A tervem a következő volt: Az utazás megelőzően, miután gyors levelezés után megtudtam, mekkora a reflektor mérete, indultam a papír-írószer boltba fotókartonért, amin biztosan nem üt át a fény. A biztonság kedvéért négy rétegbe hajtottam, hogy tökéletes legyen a takarás. Ezután méretre vágtam, és belerajzoltam, majd sniccerrel kivágtam a következő feliratot: „Burai Anna, leszel a feleségem?” Mivel a nap nagyon kis részében volt lehetőségem ezt a tudta nélkül készítenem, beletelt hat napba, mire elkészült, de megérte.

Az így nyert stencilt a reflektor elé tettem, az pedig kivetítette a templom falára a nagy kérdést. Minden részlet ki volt tervelve, így a tábla és a gyűrű egész úton történő elrejtésére is találtam módot. Szerencsére minden jól sült el, és sikerült a terv, a válasz pedig sok-sok-sok igen volt. Úgyhogy azóta büszkén jelenthetem, hogy vőlegény lettem. A nagy esemény után felszaladtunk a várhoz, ahol az egyik bástya befüvesített tetején jó szokásunkhoz híven elterültünk, és gyönyörködtünk a csillagokban.

A fényviszonyokhoz képest jól sikerült kép

Az estét a parton zártuk, ahol addigra már eltűnt a tömeg, és csak két vendéglátó-ipari egység volt nyitva. Mi a tömegtől távolabb esőt választottuk, hogy úgy érezhessük, miénk a part, és miénk a világ. Mindketten Tropical dream koktélt kértünk, amit egyikünk se ivott még, de bármit is raktak bele, annyira üde íze volt, mint a pillanatnak. Ráadásul, amikor megkértük a felszolgálót, hogy készítsen rólunk egy képet az eljegyzésünk alkalmából, nem csak egy, a fényviszonyokhoz képest értékelhető képet, de egy ajándék italt is kaptunk. Egyszerűen boldogok voltunk, és minden erőnkkel azon voltunk lélekben, hogy megállítsuk a pillanatot. Bármelyiket.

Az út viszont ezzel nem ért véget, hiszen előttünk állt még Trieszt, és egy kalandos hazajutás. Ezután viszont már, mint menyasszony és vőlegénye, mentünk tovább.

Tarnóczi Balázs

Végül tegyetek velünk egy rövid sétát a mediterrán hangulatú utcácskák közt:

Viszlát, Piran!