Szlovén útinapló, 2. fejezet - Ljubljana

Második napunkat kényelmesen indítottuk, úgy gondoltuk, az előző napi stoppolási sikereinken felbuzdulva a Maribor-Ljubljana távolságot pillanatok alatt leküzdjük. A Tito-hídon keresztül megtaláltuk a fővárosba tartó utat, azonban nem voltunk tisztában azzal, hogy az autópálya bekötő útja két híddal távolabb van, és az általunk választott helyen jobbára azok mennek, akik nem mennek el Ljubljanáig. Hiába díszítettük kedves rajzokkal a stoppoló táblánkat, háromnegyed órát álltunk, mire felvett egy angolul ugyan nem beszélő, de segítőkész nő egy platós kocsival. Vicces volt feldobni a csomagokat a platóra, az első munkám juttatta eszembe, amikor egy volt TSZ-ben dolgoztam állatokkal. A hölgy mondta nekünk, hogy ő sem megy el az úticélunkig, de el tud dobni minket Pragerskoba, onnan viszont kénytelenek leszünk vonattal menni.

Mivel már nagyon haladni akartunk, belementünk, és jól is tettük. Pragersotól még ugyan mindig nagy út várt ránk, a jegyeket 17 euróból meg tudtuk venni, és a panorámaablakos vonat olyan tájakon vitt keresztül minket, amiktől a lélegzetünk elállt, és helyenként úgy éreztük, mintha a Roxfort-Expressen ülnénk. Keresztülmentünk többek között a nálunk is ismeretes Laško sör szülővárosán is, ami maximum formálisan lehet város, inkább egy pár ház az erdő szélén, és egy sörgyár. Azok között a körülmények között el is tudom képzelni, hogy jól meg tudnak teremni az alapanyagok. De ez nem a reklám helye. Egy átszállást szerencsére be kellett iktatni Zidani Mostban, és tényleg szerencsére, mert bántam volna, ha nem szállunk le.

Híd a Dráva folyó felett

Zidani Most egy jelentéktelen méretű falucska, viszont festői környezetben van, itt ér össze a Dráva a Szávával, és itt történik a Maribor-Ljubljana vonal összes átszállása. Három gyönyörű kőhíd fut át a folyók felett, és mivel óránként megy csatlakozás, tartottunk egy órás kiállást, és átmentünk az egyiken. A híd lábánál, a folyóparton, teljes magányban leborítottunk egy pokrócot, elővettük a reggel elkészített szendvicseinket (tipp: Mindig vigyetek magatokkal evőeszközöket, ha hasonló útba fogtok! Egy csökkentett költségvetésnél, ha reggel meg lehet kenni pár kenyeret, életet menthet.) és a Merkatorban beszerzett kókuszos üdítőnket, és egy órán át egyszerűen megpróbáltunk része lenni ennek az idillnek. Közben velünk szemben az erdő szélén egy szarvas-család látott ebédjéhez, az idő pedig ragyogó volt.

Mivel már kezdtünk eléggé belecsúszni a délutánba, tovább kellett állni.

Hidemberek

Ljubljanában az első kalandunk az első busszal történt. Senki ne kövesse el azt a hibát, hogy az állomásról a Lépcső-ház (konrétan egy hatalmas lépcső a formája) irányába indul el. Látszólag ott egy buszmegálló, csak újak voltunk a környéken, és a végállomások egy kicsit kevesebbet jelentettek nekünk, mint a helyieknek. Így fogtuk ki azt a buszt, ami jó lett volna, csak az ellenkező irányban, és kikötöttünk a városon kívül. Szintén fontos a fővárosi közlekedésről tudni, hogy egy kártyát kell venni, ami minden trafikban kapható, és arra kell pénzt feltölteni, amit minden használatnál levonódik apránként. Ugyanakkor elő lehet adni a „mi nem hallottunk semmilyen kártyáról” turistát, és meg lehet mondani, hogy csak a szállásra akarunk eljutni, és mivel az ellenőr fehér holló a helyiek állítása szerint is, gyakran elnézik a jegyvételt. Ezt mondjuk úgy lehet hatásosan elérni, ha van nálunk legalább két bőrönd, és azzal indítunk, hogy jegyet szeretnénk venni a sofőrtől, ami lehetetlen. Kis kavargás után eljutottunk a szállásra, a BitCenter Hotelbe.

Itt sikerült találnunk 14000 Ft-nyi euróért kétágyas, kifejezetten designos szobát. Az ár reggelit is tartalmazott, ami ráadásul svédasztalos volt, úgyhogy egy szavunk se lehetett. A recepciósok végtelen segítőkészek, mindenben segítettek, ami kérdésünk volt.

De végtére is a várost mentünk megnézni, így kiszakadtunk az ideiglenes-otthon melegéből, és bevetettük magunkat az akkor már estébe. Útközben magunkhoz ragadtunk egy üveg finom bort, hogy kicsit ráhangolódjunk a hely szellemére, de ennek csak vacsora után láttunk neki, amire viszont várni kellett. A történelmi belváros egy háromnegyed órás sétára volt tőlünk, de nem volt gond leküzdeni, mert addig se csúnya helyeken jártunk. Közben viszont már éhesek lettünk, és úgy határoztunk, hogy étteremben fogunk enni. Olyan helyet viszont, ahol 12 euró alatt kapunk bármit is, igen hosszú keresgélés után találtunk. „Stílusosan” ez egy spanyol étterem volt, ahol Anna rokfortos gnoccit evett, én pedig egy érdekes ételt, ami olyan volt, mintha tavaszi tekercset ennék, csak nagyobb, leveles tésztában kapom, és kicsit több benne a töltelék.

A stílusos étterem stílusos mellékhelysége

Nem volt rossz, bár ahhoz képest, hogy a rokfortos mártás milyen erős volt a gnoccin, az én választásom talán kicsit zavaróan natúr ízű volt. Mindenesetre a környezet, az eltöltött nap, az evés öröme, és Anna arcán a mosoly látványa mindenért kárpótolt. Vacsora után a folyóparton és azzal párhuzamosan, a történelmi utcácskákon és tereken sétáltunk, belefutottunk két szabadtéri koncertbe is, úgyhogy ingyenes zenés programban is részünk lehetett. Végül a Száva partján táboroztunk le a borral, ahol az előző naphoz hasonlóan sokat beszélgettünk, sokat nevettünk, és minden pillanatnak átadtuk magunkat. Sejtelmes, romantikus megvilágítású épületek mindenhol, nyüzsgés inkább csak a távolból, mögöttünk pont nem giccsesen szép szökőkút csobog. Csak ajánlani tudom. Depresszió ellen is ezt írja fel az orvos.

Elég későn értünk vissza a szállásra, de szerencsére olyan jó volt a szoba, hogy teljesen kipihenten keltünk, amire szükség is volt másnap, amikor az Blednek vettük az irányt, a festői kisvárosba, aminek nem csak sziklaszirtre épült vára, de tava is híres, aminek közepén lévő szigetecskén összesen egy templom van, de akkora a sziget, hogy nem is férne el rajta több dolog. Jövő héten folytatjuk!

Tarnóczi Balázs