Szlovén útinapló 5. - Olasz kitérő: Trieste!

Hello Trieste!

Piran-ban ébredni fantasztikus érzés. A városkában senki sem siet reggelről. Az utcák szinte üresek, ahogy a part is. Ezt kihasználva sétáltunk még egy utolsót, búcsúzóul, útközben pedig magunkhoz szólítottunk egy jóképű kalapot Annának, és egy reggelit. Lassan és vissza-visszahátrálva mentünk ki a buszhoz, amivel továbbmentünk, mert elég hamar a szívünkhöz nőtt a hely. Csüggedésre azonban semmi okunk nem volt, hiszen, mire észbe kaptunk már a buszon ültünk következő úticélunk, a mesés Trieste felé, hogy egy kis olasz fűszerrel ízesítsük túránkat.

Trieste ideális hely kiruccanni, csillagtúrázni is a szlovén tengerpartról. Busszal is nagyjából 1-1,5 óra az út, ráadásul 3-4 euróból kijön, busztársaságtól és járattól függően. Az a járat, amivel mi mentünk, koperi átszállással ment, ott pedig gondoltuk, eszünk egy falatot ebédre. Ezúton hívom fel a figyelmét a hot-dog-kedvelőknek, hogy ne hódoljanak szenvedélyüknek Koperben, legalábbis ne a pályaudvaron.

Úton a Trieste-i "beach"-re

Egy száraz kifliben kaptam egy darab virslit, és ennyi. A virslit ráadásul másodjára sikerült beletennie az úrnak, mert az első felrobbant. Hozzáteszem, ez volt az egyetlen kellemetlen ételélményem odakint. Az út szinte végig a tenger partjával párhuzamosan futott, keskeny, szerpentines hegyoldalakban. Amikor viszont nem a természeti csodák ejtettek minket ámulatba, olyan építészeti remekművek, mint a trieszti egyetemek épületei, vagy egy olyan gigászi viadukt, amit még Matuska Szilveszter is kétszer meggondolna, hogy felrobbantson.

Sétáló-utca a tengerpart mentén

Szállásunk, a Hotel Istria fél óra sétára volt a végállomástól, ami jól is jött, így legalább kicsit körbenéztünk, mi-merre lesz, és én is összeszedhettem az emlékeimet korábbról, hogy hol láttunk szép helyeket. A szállás kicsit szoc-reál stílusban volt berendezve, maga az épület viszont szerencsére nélkülözte a Kádár-barokk elemeket. Négy szobára jutott egy közös fürdő, hideg vízzel, ami visszavett a komfortérzeten, de nem zuhanyozni mentünk oda, se nem a szálláson heverészni, így ahogy ledobtuk a táskákat, és összeszedtük magunkat, összeállítottunk egy tervet, és nekivágtunk a tengerpartnak. Megígértem Annának, hogy a vakáció alatt csapunk egy igazi beach-elést, Piran-ban pedig se a tömeg, se a tartósításra alkalmas hőmérsékletű víz nem volt erre ideális, úgyhogy ismét szerencsét próbáltunk. Trieste viszont kikötőváros, ami azt is jelenti, hogy a meder beláthatatlanul és nagyon gyorsan mélyül, különben nem tudnának kikötni a hatalmas halászhajók, és utasszállítók. Aki például Velencébe készülne, de nem szeretne repülni, van ideje, és szeretne szép tájakon utazni, érdemes megtennie az általunk bejárt útvonalat, és Trieste-ből áthajóznia. Minden esetre a fürdést illetően itt is meghátráltunk, mivel a part hemzsegett az éles kagylóktól, mi pedig kihagytuk azt a talpmasszázst.

A naplemente magáért beszél

A parton viszont kellemesen telt a délután. Egészen napnyugtáig csak élveztük az idillt, mert terveink szerint ez volt az utolsó napunk, és ki akartuk élvezni, amíg lehetett. A távolban büszkén állta a nap lenyugodását a fehér Miramare-kastély, a pálmafák árnyéka pedig egyre csak nőtt.

Mikor már a kastély is árnyékban volt, elindultunk a városba, ami ugyan odafele, busszal csak húsz perc volt, visszafele gyalog jóval több, így már egészen beesteledett, amikor átléptük a történelem küszöbét. Csodálatos, reneszánsz épületek, szecessziós lakóházak, mindenből sugárzik a műveltség, a jó kedély, és az életigenlés. Miután átvágtunk a Pantheonnal határolt téren, kiértünk az aranyos, kis hídhoz, ahol elidőztünk még egy jódarabig a látvánnyal csillapítva esztétika iránti éhségünket. Ezek a terek jóval több figyelmet is megérdemeltek volna, de szerettem volna, ha minél több időnk marad a város főterén, a Piazza dell'Unita d'Italia-n, ami hangulatában kicsit hasonlít is Velence Szent-Domonkos terére. Az akkor már éjszakában tűzzsonglőr szórakoztatta az arra járókat, az egyre ritkuló tömegben pedig utcai árusok sétáltak villogós propellerekkel, aminek előnyeit folyamatosan be is mutatták használatukkal.

A tér felénk eső oldalát kék spotlámpák világították meg alulról, és az alulról-megvilágítás dominált a minket körülvevő épületeken is, amik századokkal repítettek vissza minket, ahogy ültünk a zászló-talapzatnál és faltuk be az utolsó pillanatokat is ebből a varázsból.

Mivel már későre járt, elindultunk vacsorát kutatni, azonban nem jutottunk messzire. Egy nagyobb, olasz társaság egy vendéglő teraszán, mikor megláttak minket, elkiáltották magukat (olaszul), hogy „Éljen a szerelem!”. Majd, mikor megtudták, hogy friss jegyesek vagyunk, elkezdtek minket kínálni minden földi jóval, ami akadt náluk. Ittunk helyi, különleges borlikőrt, bort, mojitot, és mindent ők álltak. Nagy hanggal, jó kedélyűen, énekelgetve, olaszosan ünnepeltek, legnagyobb meglepetésünkre minket.

Klubról-klubra vittek minket, és közben megtudtuk, hogy a társaság egyik tagja Trieste három legjobb hostelének a tulajdonosa, egy másik pedig elismert webdesigner, és így tovább. Fantasztikus estét töltöttünk el velük, amit a mai napig nem tudunk hogy megköszönni. Talán úgy, hogy azt hirdetjük, az olaszok barátságos, jószívű és vendégszerető emberek. Mialatt ezzel a társasággal interkulturális kommunikációt folytattunk, megtudtam, hogy még az olaszok is leginkább angolul beszélnek egymással, mert párszáz kilométeres különbségnél is hatalmas az eltérés a nyelvjárások között.

A látogatott klubok egyike. A pop-art design jellemző a helyi szórakozóhelyekre.

Jól jön tehát a túléléshez, ha, aki odamegy, jól beszéli az angolt, és tud alkalmazkodni az észveszejtő akcentusokhoz. Vacsorához azonban még mindig nem jutottunk, így hajnal 1 felé, már sokkal elszántabban, ismét vacsora után néztünk, és találtunk egy viszonylag olcsó, de mindenképp nyitva-levő kebabost. A városközponttól kicsit is távolabb eső rész ekkorra már teljesen kihalt volt, még a nagyobb sugárutak is, pedig egy Pest méretű városról beszélünk.

Amfiteátrum az éjszakában

Ahhoz képest, hogy milyen késő volt, és mennyire nem lehetett forgalma a kebabosnak, a hús finom, friss volt. Más kérdés, hogy a srác nem feltétlen értetette, amikor sok szószt kértem, mert, ahogy Stahl Judit szokott fogalmazni, pusztán egy gondolatnyit sikerült rátennie. Legbelül már alig vártam egy jó, „magyar gyrosra”, amiben, ha azt kérem, hogy sok szósz legyen, akkor az tocsog is. A megkésett, de annál esedékesebb vacsorát egy amfiteátrumban fogyasztottuk el, ami, ugyan már zárva volt, de nem jelentett különösebb gondot a bejutás.

Végül visszaevickéltünk a szállásra, és eltettük magunkat másnapra, amikor terveink szerint már hazaértünk volna Budapestre. A sors azonban máshogy rendelkezett, így beindult az újratervezés. Ez viszont már a jövő hét története.

Tarnóczi Balázs

Édes bűnbeesés - Az Édes Napokon jártunk

Macaron-hegyek, forrócsoki-tengerek, bor-patakok, csoki-paloták, és sütemény-kastélyok. Ez alkalommal „La dolce vita”, vagyis az édes élet van középpontban, ahogy azt Fellini filmjének címe is hirdeti. Annával ugyanis látogatást tettünk a szeptember 20-23-a között, a Millenárison megrendezett Édes Napok fesztiválon.

A program ugyan kecsegtetőnek tűnt, de elsősorban nem azért mentünk oda. A színpadon egész nap szólt a zene, jobbára a Snétberger Ferenc, világhírű gitárvirtuóz által vezetett iskola növendékei léptek fel, este pedig jöttek a nagyzenekarok (pl: Péterfy Boriék). A tanoncok ügyesen játszottak, bár a színpad előtti téren kívül hangosabb volt a lejátszók hangszórója, amiből kedves dalocskákat játszottak. Én egy Halász Juditot is fel véltem fedezni. De ne rohanjunk ennyire előre, még csak most érkezünk meg.

A bejáratban a belépőnk mellé kaptunk egy-egy tábla csokit, ami már tetszett, mint indítás. Igaz, kakaóbab-darabos Tibi csoki volt a fesztivál tiszteletére átcsomagolva, de az igényes tálalás és maga a gesztus felértékelték azt a csokit. A belépés után szinte azonnal megütötte az orrunkat a csokoládé illata. Mintha egy hatalmas kakaóbab-felhő nehezedett volna a parkra, és mindenki abban úszik. Rögtön az első beugró területen bon-bonok, étvágyfalatkák, és táblás csokik széles választékával találtuk szembe magunkat. Árgus szemek hada nézett farkasszemeket kandírozott narancsos trüffelekkel, eperkrémes marcipánokkal, és a kakaóbab-tartalom százalékarányában arany középutat megtalált kézműves remekekkel.

Azt az elején le kell szögeznem, hogy ide nem enni megy az ember, hanem falatozni, kóstolni, átélni a gasztronómiai orgazmust. Mivel tényleg az édességipar krémje sorakozott fel, mint minden különlegességnek, itt is meg volt az ára a nyalánkságoknak, de a minőséget is garantálták.

Első vásárlásunkat a Stühmer standjánál ejtettük meg, ahol Anna egy Korfu-, én pedig Marcika szeletet néztem ki magamnak. A Korfu egy kézzel készített, étcsokoládéval bevont mézes tojásfehérje frappé, ahogy azt a csomagolása is hirdeti. Először arra számítottam, hogy száraz lesz, a külseje alapján, de meglepően krémes volt, és diszkréten, visszafogottan édes.

Ehhez képest a Marcika szelet a különlegesen finom marcipán alapja mellett a karamellás tejcsoki-krémjétől emelkedik ki társai közül. Talán mondanom sem kell, hogy ő sem okozott csalódást, bár a marcipán miatt eleve egy intenzívebb ízt kaptunk tőle, de ezért szereti, aki szereti. Második célpontunk a Sugar shop kitelepülése volt, ahol csábítóan hatalmas mennyiségű macaron állt a legkülönfélébb színekben és ízekben, én pedig még soha nem ettem, és, ha már ott van előttem, gondoltam, nem hagynám ki a lehetőséget. Hosszas válogatás után (a 12 íz közül) megállapodtunk egy sós-karamellásban és egy rágógumisban. Amit pedig az élmény adott, amikor beleharaptam egyikbe-másikba, maradandó hatással volt. Azóta, ha eszembe jut, úgy összefut a nyál a számban, hogy fel kell mosni alattam.

Ezután nagyobb sétát tettünk, mert, ha a későbbiekben is ilyen rendszerességgel álltunk volna meg, rövid úton cukorbetegként végeztük volna. Ahogy körbejártunk találkoztunk salátás standtól kezdve, sajtkülönlegességeket felsorakoztató kiállítón keresztül londoni import édességekig az ötcsillagos gasztronómia legjelesebb képviselőivel. Láttunk feketeerdős, eperkrémes, narancsos, almás fahéjas, belga csokis mogyorós, és még sorolhatnám azt a számtalan verziót, amit marcipánból alkotott a Királyi Marcipán Desszertek.

De volt kifejezetten alkoholos csokoládékat bemutató műhely is, az Illa, a Csoki csel pultján pedig különféle barkács-szerszámok voltak. Az alapanyag egyértelmű. Második színpadként egy főzőshow-k számára fenntartott konyhaműhely funkcionált, ahol óránként főztek valami észbontó finomságot, bár töredelmesen beismerjük, hogy ebből egyen se volt szerencsénk ott lenni sűrű időbeosztásunk miatt.

Sétánk során azért a pultokra kitett falatnyi kóstolókból el-el csíptünk egyet, illetve kellemesen elidőztünk egy csokiszökőkút mellett, ahol almát mártogattunk, de ez igazán elnézhető, hiszen annyira kínálták, hogy nem lett volna szívünk nemet mondani.

Egy idő után úgy gondoltuk, nézünk valami vásárfiát, azaz valamit, amit haza is viszünk. Erre legalkalmasabbnak a Sweet Harmony végtelenül ízléses standjának kínálata tűnt. Mindenből lehetett kóstolót kérni, mint, ahogy a piacon lékelik a dinnyét. Csakhogy itt, miután kinéztünk magunknak (és meg is vettünk) egy tábla mogyorós, sárgabarackos, robbanócukros, vajas kekszes, gumicukros belga tejcsokoládét, még kóstolhattunk mást is. Az egy erdei gyümölcsös csoda volt, de nem volt az az íz-kombináció, amit nem találtunk volna meg.

Ezután már inkább csak lézengtünk…volna, de én még mindig nem akartam elmenni anélkül, hogy ne ittam volna meg egy forró csokit.  Ahol viszont találtam, akaratlanul is elcsábultam. Ez egy gasztro-akadémia bódéja volt, és különösen ötletes süteményeket tálaltak. Miután legeltettem a szemem egy darabig, magam is legeltem egy krémsajtos, málna töltelékű brownie-val, amiben a brownie két vékony rétegben fogta közre az édeskés sajtot, a tetején pedig markáns marcipán húzódott. Azt hiszem, a leírás magáért beszél. Természetesen az italban sem volt hiba, de a brownie-val ellentétben nem ért újdonságként.

Ha pedig újdonság, akkor mindenképp meg kell említenem azt a kecskesajtos mini bonbont, amit a Bobojka standjánál ettünk. Állítólag a kuriózum értékű finomság a hely specialitása, de kizártnak tartom, hogy a többi minimálisan is rosszabb lenne.

Végül eldöntöttük, hogy egy hónapra elég édességet ettünk, és cukormámorban elindultunk kifelé. Határozottan jól éreztük magunkat az Édes Napokon, és reméljük, másnak több ideje volt ott lenni, hogy nagy kanállal egye az életet!

Tarnóczi Balázs

Szlovén útinapló 4. fejezet - Piran

Immár negyedik napja róttuk a kilométereket Szlovénia tájain, és ezzel elértünk arra a pontra, amire annyira vártunk az előző napokban. Bárhol voltunk, mindig arra hivatkozva nem ettünk-ittunk étteremben, vagy egyáltalán drágább helyen, hogy spórolunk a tengerpartra, hogy ott majd eggyel több koktélt tudjunk elszürcsölgetni, amíg süttetjük a hasunkat. Nem kellett tovább centezni, - vagyis kellett volna, de erről majd két hét múlva – elindultunk Piranba.

Designos vízipipa-terasz Ljubljanában

Bledből Piranba két módon lehet eljutni, ha nincs kocsink. Van egy közvetlen transzfer-járat, ami gyakorlatilag egy kisbuszos vállalkozó járata a kuncsaftért harcoló, állandóan lesben álló négy távtaxis közül. Ránézésre is élesebb a helyzet, mint Taki bá’-éknak volt a „droszton”. Ezek a kedves, acsarkodó fuvarosok 40 euróért per fő készséggel elszállítanak az amúgy 170 km-re lévő tengerparti kisvárosba. Mi végül pont ennyiért tettük meg a távot a tömegközlekedéssel, azzal a különbséggel, hogy ketten összesen, és, bár az átszállási idő miatt kényszerpihenőből fakadóan, de egy kellemes kávézás-fagyizást is megejthettünk Ljubljanában.

És ekkor, mivel nem esőben voltunk a fővárosi pályaudvaron, ha a gyér közlekedés bosszantott is minket, rájöttünk, hogy egész szép infrastruktúra épült ki a várakozó utasok idejének elütésére. Szendvicsbárok, kávézók, egy parkos terület, virágok, stb. Jó volt ránézni. Nem úgy kell elképzelni a helyet, mintha mondjuk a Népstadion és a Keleti lenne egymás mellett, bár funkciójukat tekintve az is lehetne. Egy miskolcinál nem nagyobb vasúti pályaudvart kell elképzelni szombathelyi-szintű váróval, mellette pedig gyakorlatilag egy nagy parkoló, táblákkal a buszok fenségterülete. Ha a táblák nem lennének kint, össze lehetne keverni egy turisztikai látványosság parkolójával, ahol sok, buszoknak felfestett csík van. Ezzel a képpel szemben kapjuk a fákat, és a „cateringet”. Miután a számomra az abszolút fapofával dolgozó, ebből fakadóan végtelenül szórakoztató pincérről megmaradt kávézóban elfogyasztottunk egy kávét egy kis fagylalttal, kifeküdtünk pokrócunkon a fűbe, és játszottunk a felhőkkel. 

A csatlakozás szerencsére már közvetlenül vitt el minket úti célunkhoz. Amin viszont meglepődtünk, hogy fizetnünk kellett a jegyáron felül 5 eurót a csomagjainkért, pedig ilyen még nem volt. Akkor jutott eszünkbe, hogy Szlovéniát több busztáraság fedi le, és mindegyiknek mások az utazási feltételei, így fájó szívvel, de kifizettük az extra szolgáltatás díját. Az út a távolsághoz képest viszonylag hosszú, 2 órás volt, de tettünk pár kitérőt turisztikailag frekventáltabb városokban, így rájöttünk, hogy, aki Ljubljanától nyugatra szeretne túrázni, nyugodtan éljen a pirani útvonallal, mert a tengerpart előtt is fog találni magának csemegézni valót. Arról nem is beszélve, hogy a járat végigmegy Koperen, Isolán, Portorož-on is, vagyis így az összes tengerparti várost is megcélozhatjuk.

Hello Piran!

Piranba koradélután érkeztünk, a nap ragyogott, Anna pedig ragyogott a napban. Jó volt látni a csillogást a szemében, amikor meglátta a tengert. Nekiiramodtunk, hogy ledobjuk a bőröndöket szállásunkon, az Albi T60-ban. Nem volt nehéz megtalálni, mivel a történelmi belvárosban volt, ami méretét tekintve nem nagy, de kitesz egy budai várnegyedet. Ettől függetlenül tele van apró, keskeny utcácskákkal, és ahogy észrevettük, magyarokkal is. Nem is csoda, hiszen pár óra kocsiútra az Őrségtől egy múltbéli mediterrán kavalkádba csöppen az ide látogató.

Festői főtérrel találjuk szembe magunkat, ahogy megérkezünk

A szállásról ez alkalommal nem ejtenék sok szót. Ár-érték arányban kiváló volt, központi elhelyezkedése miatt pedig nem lehetett okunk panaszra. Ugyanakkor, mivel (ezek szerint) későn foglaltunk, csak egy külön ágyas, nagyon kicsi szobát kaphattunk, de ez sem lényeges, mert úgysem a szobát mentünk megnézni.

A város egy keskeny hal-hátuszony formájú félszigeten fekszik, ami benyúlik a tengerbe. Csúcsánál egy reneszánsz világítótorony ékeskedik, az uszony tövénél, a már magasabb területen pedig büszke vár magasodik, ezzel keretet, és harmóniát adva az amúgy is teljes harmóniát sugárzó helynek.

Tengerpartja sziklás, ennek ellenére sokan látogatják a beachet. Rövid körbenézősdi után mi is így tettünk, és, ahogy az meg van írva, egy talpalatnyi helyet nem találtunk. Miután kétszer körbejártuk a partot, kompromisszumot kötöttünk három négyzetméternyi betonnal, ahova ízlésesen elrendeztük a strandolás kötelező kellékeit (én például egész úton magamnál tartottam egy strandlabdát, felfújva ugyanakkor csak egyszer volt, akkor is két percre), majd bevágódtunk a vízbe. Mondjuk ez egy barokkos túlzás, mivel a víz úgy tíz fokkal hidegebb volt a kellemesnél.

A világítótorony ma már műemlék

Ez sokakat nem tartott vissza az önfeledt lubickolástól, én viszont inkább nem feszegettem a hidegtűrő-képességem határait. Sokkal szimpatikusabb volt az ezután következő, naplemente-figyelés az egyik, parton álló szikláról. Akkor legszívesebben elcsavartam volna a Martinis kupakot, hogy megálljon a nap. Ez sajnos nem következett be, ami viszont igen, hogy megéheztünk, így nekivágtunk, mustrára venni az éttermeket.

Egy érdekes jelenséggel szembesülhettünk. Gyakorlatilag a legtöbb étterem specializálódik. Aki halat tud jól, az halas ételeket kínál 90%-ban, aki bárányt, az azt. Mi, ha már mediterráneum, egy pizzériát választottunk, ahol Anna négysajtos pizzát, én pedig capriccosát rendeltem. Biztosítottak minket, hogy minden a környéken termett és készített alapanyagokból készül, így nagy izgalommal vártuk az eredményt, ami nem maradt el. Csodálatos ízeket adtak a helyi termesztésű zöldséget, a vékony tészta pont annyira ropogott, amennyire kellett, de laktató is maradt, a rengeteg feltét alatt pedig csak úgy roskadozott a tányér. Vicces volt, hogy, amikor Erős Pista nem lévén, Tabasco-szószt kértünk, ami láthatóan volt, azonnal rákérdezett a pincér, hogy magyarok vagyunk-e.

Az egészben a legérdekesebb, hogy kevesebbet fizettünk itt a tartalmasabb vacsoráért, mint Ljubljanában a szerényebbért. A vacsorát, miután eredetének kétségtelen minőségéről meggyőződtem, egy Laško sörrel öblítettem le, míg Anna egy MišMaš fantázianevű itallal, amit otthon is könnyen elő lehet állítani, egyszerűen öntsünk fantát vörösborra – persze lassan, óvatosan, de, ha jól csináltuk, megáll a tetején.

Miután jóllaktunk, elindultunk felfelé, a dombon álló templom irányába, ahol nagy dologra készültem. A templom egy ormon áll, egyik oldalán a tengerrel, másik oldalán a várossal. Ezt, az amúgy hatalmas, XVIII. századi épületet, és nappali órákban látogatható harangtornyát nagy reflektorokkal világítják meg. Erre emlékeztem még két évvel ez előttről, amikor első ízben szerencsém volt ott járni. A tervem a következő volt: Az utazás megelőzően, miután gyors levelezés után megtudtam, mekkora a reflektor mérete, indultam a papír-írószer boltba fotókartonért, amin biztosan nem üt át a fény. A biztonság kedvéért négy rétegbe hajtottam, hogy tökéletes legyen a takarás. Ezután méretre vágtam, és belerajzoltam, majd sniccerrel kivágtam a következő feliratot: „Burai Anna, leszel a feleségem?” Mivel a nap nagyon kis részében volt lehetőségem ezt a tudta nélkül készítenem, beletelt hat napba, mire elkészült, de megérte.

Az így nyert stencilt a reflektor elé tettem, az pedig kivetítette a templom falára a nagy kérdést. Minden részlet ki volt tervelve, így a tábla és a gyűrű egész úton történő elrejtésére is találtam módot. Szerencsére minden jól sült el, és sikerült a terv, a válasz pedig sok-sok-sok igen volt. Úgyhogy azóta büszkén jelenthetem, hogy vőlegény lettem. A nagy esemény után felszaladtunk a várhoz, ahol az egyik bástya befüvesített tetején jó szokásunkhoz híven elterültünk, és gyönyörködtünk a csillagokban.

A fényviszonyokhoz képest jól sikerült kép

Az estét a parton zártuk, ahol addigra már eltűnt a tömeg, és csak két vendéglátó-ipari egység volt nyitva. Mi a tömegtől távolabb esőt választottuk, hogy úgy érezhessük, miénk a part, és miénk a világ. Mindketten Tropical dream koktélt kértünk, amit egyikünk se ivott még, de bármit is raktak bele, annyira üde íze volt, mint a pillanatnak. Ráadásul, amikor megkértük a felszolgálót, hogy készítsen rólunk egy képet az eljegyzésünk alkalmából, nem csak egy, a fényviszonyokhoz képest értékelhető képet, de egy ajándék italt is kaptunk. Egyszerűen boldogok voltunk, és minden erőnkkel azon voltunk lélekben, hogy megállítsuk a pillanatot. Bármelyiket.

Az út viszont ezzel nem ért véget, hiszen előttünk állt még Trieszt, és egy kalandos hazajutás. Ezután viszont már, mint menyasszony és vőlegénye, mentünk tovább.

Tarnóczi Balázs

Végül tegyetek velünk egy rövid sétát a mediterrán hangulatú utcácskák közt:

Viszlát, Piran!

A Nagy-Kevélység nem bűn

Ugrunk egyet az időben, egészen július 21-ére, ami egy, már korábban említetthez hasonló meleg vasárnapra esett. Mivel munkámból fakadóan egész nap ülök, hétvégére megérzem a kilométerhiányt, így akár meleg van, akár nem, hétvégén mindig mehetnékem támad. Ha pedig ez az igény párosul a természet-szeretetemmel, általában rövid úton fák sűrű árnyékában találjuk magunkat. Kedvenc túracélpontunk - vagy lehet, hogy inkább az enyém, és Anna csak a kaland kedvéért tart velem - a Pilis, minthogy jól megközelíthető, és salgótarjániként amúgy is vonzanak a megmászatlan hegyek.

A választás ez alkalommal a Nagy Kevélyre esett. Igazából nem ez volt az első alkalom, hogy ide készültünk, mert a csúcsot már korábban kinéztem az esztergomi buszról, és nagyjából be is tudtam határolni, hogy kell megközelíteni. A terv mégis meghiúsult, de ez már egy másik történet…A hegy lábát a hasonló megmérettetésre vállalkozók a Pilisborosjenő végállomással fémjelzett 840-es busszal érhetik el. A végállomástól végig a Szent István utcán a Patak utcáig kell haladni, majd jobbra fordulva, majd a Bor utcán elérjük a Szent Donát utcát. Erről a Viola közre térve, az utca végében lelhetünk rá arra a turista útvonalra, ami kiválóan jelzi az utat egészen az oromig. Ez a részletes leírás pusztán azért kellett, mert a településen egy táblát kivéve a viszonylag központban, nem jelzi semmi, hogy merre van az arra. Már maga az ösvény bejárata is csak onnan vált nyilvánvalóvá számunkra, hogy ez tényleg az, hogy kiszaladt rajta egy kissrác, és megkérdezte, hogy Pilisborosjenőn van-e már. Gondoltuk, nem az egész éjszaka bulizástól nem tudja, milyen településen van, mivel lehetett bruttó 10 éves, és az ábrázata is rendezettnek tűnt, így hallgattunk a megérzésünkre, és nekivágtunk a kaptatónak.

Panoráma 1.

A kaptatót ez esetben szó szerint kell értelmezni. Egy nagyjából - pihenőket beleszámolva - két órás út vezet fel a csúcsra, ami azért megizzasztott minket is. Anna a fájós térdével küzdötte fel magát, amiért arany fokozatú nap hőse érdemrenddel tüntettem ki. Maga a felfelé vezető út amúgy gyönyörű. Nem csak az út elején látható, észbontó házak látványa szemet gyönyörködtető, de később, a néhol sziklás vízmosásra emlékeztető ösvény, vagy a néhol feltűnő, az idő által kimart hegyfalak is. Az út közben viszont nem szabad a csodálkozástól elbambulni, mert könnyen Csobánkán lyukadhatunk ki, ha egyszer rossz fele vesszük az irányt. Mi természetesen nem tettük. Hogy más se tegye, mindenkinek javasolhatom, hogy figyelje a fehér alapon piros négyzet című minimalista alkotásokat a fák törzsén. Ha ebben a műremekben van szerencséje valakinek, biztos lehet, hogy jó fele tart. Feltéve, ha oda akart menni, és nem Budapestre, mert akkor az ellenkező irányba kell elindulni.

Panoráma 2.

Az út háromnegyedénél, egy viszonylag nagy kiszögelésnél álltunk meg egy nagyobb pihenőre. Itt új állapotban lévő, 8 személynek is kényelmes, fedeles sörpadok vártak minket, és ha vittünk volna szalonnát-kolbászt, a tűzrakó helynél meg is süthettük volna. Igazából kiváló célpont olyanoknak, akik szeretnének egy görbe estét gyönyörű panorámával, mert egy hálózsákban el lehet aludni mellette ennyi embernek, de megkockáztatom, két sátor is elférne. Mi csak szendvicseztünk, és limonádéztunk, de abban a melegben többet nem is mertünk volna enni.

Panoráma 3.

Végül, egy 20 perc után álltunk tovább a már szinte karnyújtásnyira (egy szűk fél órás karnyújtásnyira) lévő hegytetőhöz. Ahogy felértünk, és megláttuk a teljes panorámát, Annán, akit eléggé megviselt a felfele út, végre megláttam, hogy tényleg örül, hogy kijöttünk, amitől nekem is kisütött a nap, na nem mintha amúgy nem tűzött volna. Szinte elláttunk Szolnokig. Gyönyörű időnk volt, és semmi nem állt a látóhatár útjába. A pesti oldal felé, ha elég ideig néztük, olyan volt, mintha egy hatalmas tenger borítaná a földet, amiből helyenként házak nőnek ki. Gyakorlatilag csak a Gellért-hegy és a Fehér-hegy által betakart részét nem láttuk a városnak. Leírhatatlan látvány volt. Pokrócon elheveredve, kekszet majszolgatva, bárányfelhőt bodorítva pihengettünk még egy jó darabig, filozofáltunk, jövőt tervezgettünk, de mindenekfelett boldogok voltunk, mindezt mindenek felett.

Panoráma 4.

Mivel a Nagy Kevély hét, nem csak lyuk méretű barlangot is rejt, úgy érzem, fogunk mi még az ő utcájában járni, de a panoráma is vissza fog várni minket, ahogy mindenkit, aki éhezi a szépet.

Tarnóczi Balázs

A héten átléptük az 1000-es látogatottságot, és közelítünk a 2000-hez! Köszönjük!