Szlovén útinapló 6. fejezet - A kalandos hazajutás, és hosszabbítás

Gondolom feltűnt olvasóinknak, hogy múlt kedden nem a szokásos Szlovén Útinaplót folytattuk. Ezt a hiányt pótolván kínáljuk most az egy hetesre, és a bevezetővel együtt hét bejegyzésesre nyúlt utunk záróakkordjaként az egy naposra tervezett hazajövetelünk kétnapos, kalandos kivitelezését.

Mi kell az úthoz? Csoki, üdítő, óvszer - Sežana, vasútállomás

A terv abból indult, hogy Trieste kikötőváros, és minden bizonnyal sok Magyarország fele tartó kamionos fordul meg itt, hátha lesz valaki, akit le lehet stoppolni (máskülönben tudtuk, hogy nem lesz egy egyszerű eset). A visszaindulás napja szombatra esett, és mi nagyon sok tényezővel nem számoltunk amellett, hogy hétvégén alapvetően kamionstop van. Ilyen volt például, hogy nem tudtuk, a kamionosoknak egyenesen tilos felvenni stoppost, mert odáig fajultak a stoppos-bűnözéssel kapcsolatos esetek. Ezúton is köszönjük nekik, hogy „megkönnyítik” az egyszeri utazó dolgát. Ezen felül, miután tömegközlekedést választottuk kénytelen B-tervként, rájöttünk, hogy készpénz ügyében sem állunk túl jól, de sehol nem volt pénzváltó. Még rosszabb, sehol nem volt nyitva olyan hely, ahol egy ásványvizet lehetett volna venni. Szombaton, délelőtt a Pest méretű város még javában szunnyadt. Bár pénzváltót úgy egyáltalán nem láttuk, tehát erre érdemes felkészülni. Végül a vasútállomáson volt egy, ahol akkora sor állt, hogy mire kiálltam, egy busz már elment, ami jó lett volna (vonat nem megy Magyarország felé szombaton, de busz is csak érdekesen). Arról nem is beszélve, hogy majdnem 9000 forintot sikerült beváltanom 18 euróra. Ezután bementem a buszpályaudvaron egy büfébe, mert akkorra már kezdtem feladni a reményt, hogy vizet találunk, és fizettem 7,5 eurót háromszor 3 deci mentes vízért és egy kis csomag szikkadt péksüteményért, mert élelemből is feléltük tartalékainkat, és más nem volt nyitva sehol.

Már a szlovén autópályán

Miután magunk mögött hagytuk a kaotikus és újratervezésekkel teli reggelt, Sezana felé vettük az utunkat busszal, mivel onnan vonattal már el lehet jutni Divača-ba. Ez azért volt fontos esetünkben, mert ez a település már rajta van azon az autópálya-verőéren, ami Ljubljana felé visz minket. Ausztria felé fele ennyi esélyünk se lett volna a hegyeken keresztül, ezért úgy döntöttünk, hazafelé is Szlovénián keresztül megyünk. Csakhogy, mire odaértünk Sežana-ba, elment a vonat, ami közvetlen csatlakozás lett volna, így várni kellett 3 órát a továbbállásra. Mire Divača-ba értünk, már fél három is elmúlt, és még nagyon messze voltunk Budapesttől. A vasútállomástól gyalog mentünk ki a falu határába, ahol a helyiek szerint jól lehet stoppolni. Itt egy órán keresztül álltunk tűző napsütésben, és lengettük táblánkat, amin a Ljubljana-Maribor-Hungary (Home) felirat ékeskedett. Egy óra után, amikor a reménytelenség kezdett úrrá lenni rajtunk, és a napszúrás kerülgetett minket, megállt egy öreg szlovén bácsi egy olyan kocsival, hogy, ha magyarul beszélt volna is félve szállok be. Akkor ez nem számított, örültünk a fuvarnak. Az viszont már furcsább volt, hogy egész úton egy szót sem szólt, azt leszámítva, hogy megkérdezte, magyarok vagyunk-e. Miután a 80 km/h-s tűréshatárú kocsival 140-el végighasítottuk az autópályát, délután ötre Ljubljanában voltunk, és volt esély arra, hogy elérjünk egy vonatot, ami hétre Mariborba visz minket.

A táblák ereklyékké váltak

Onnan már minden simán ment volna, mert Graz 50 km, és simán meg lehet lépni stoppal, ahonnan már jön telekocsi, vonat, minden, és még napkelte előtt Budapesten vagyunk egy éjszakai vonattal. Csakhogy nem IC jegyet vettünk, mert nem tüntették fel egyértelműen, hogy az, és készpénzünk nem volt több, így, a már odafele szép emlékeket adó Zidani Most-ban leszállítottak minket. Ott tudtuk, hogy nem fogunk aznap hazaérkezni.

Megvártuk a már jegyünkkel igénybe vehető személyvonatot, ami tény és való, később érkezett Mariborba. Három órával. Útközben telefonos segítséggel foglaltunk s.o.s. szállást éjszakára. A helyzet pikantériája, hogy eközben a telefonom lemerült, Anna kártyája pedig nullázva volt. Miután este tízre megérkeztünk, a pályaudvaron pár szteriod-mischlein babától kérdeztük meg, hogyan találunk a Hostel Pekarna-ba, mivel más már nem volt ott akkor. Az egyikük felajánlotta, hogy elvisz minket, amit készséggel fogadtunk, révén, hogy estünk össze a fáradtságtól. Az út érdekes hangulatban telt.

Graz felé, jóhiszeműen

Egy végletekig feltuningolt basszus-berendezésű audiban utaztunk, miközben a hangszóróból kosárlabda-pattogtatásra felsorolta az összes amerikai állam fővárosát, megtoldva a „sex in…” előtaggal. Hát nem voltunk nyugodtak, pláne, miután kiszálltunk. A szállás ugyanis egy park mellett volt, és amíg nem engedtek be minket, mivel már csak az éjjeli őr volt ott is, hallottuk, hogy nem messze tőlünk, leparkolt, és tisztán halljuk a membránszaggatást. Végül bejutottunk, úgyhogy megmenekültünk. A nap mázlijának tudható be, hogy a szoba, amit foglaltunk, ugyan egy négyágyasban volt két ágy, de szerencsére aznap este a másik két ágyra nem foglalt senki, így nyugodtan kipihenhettük magunkat.

Olyan nyugodtan, hogy másnap el is aludtuk az ébresztőórát, és lóhalálában készülődtünk. A recepciós végtelenül segítőkész volt. A saját telefonján hívta fel a vasúti társaságot a hazajutási lehetőségekről érdeklődve, és nézett nekünk stoppoló-helyet. Dél volt már, mire gyalogszerrel elértük az ajánlott helyet, de itt elég volt fél órát várni, és már fel is vett egy autókereskedő, a csöppségével, aki egész úton megszeppenve figyelt. Jó út volt, mert végig beszélgettünk. Zenéről, életről, életutakról és utakról. Ahogy Grazba érkeztünk, hívtam azt a telekocsit, amire egy fülest kaptam, hogy indul, és beleférünk, és kiderült, hogy órák óta elment. Végső elkeseredésünkben bementünk a vasútállomásra, és megláttuk, hogy 20 perc múlva indul vonat Szentgotthárdra, ami már hazai pálya. Amit ott a jegypénztáros tett, alapjában változtatta meg az osztrákokról alkotott képemet. Csak 15 eurónk maradt összesen, és 20 lett volna egy jegy.

Ezzel a táblával Graz vasútállomása mellett találkoztunk

Amit ő tudott viszont, hogy ezen a vonaton nem lesz ellenőr, miután egy különleges, vasárnapi akcióra hivatkozott, egy rövidebb távra adott, de azt mondta, ez jó lesz az úti célunkig. Nagyon megkönnyebbültünk, és végre úton voltunk hazafelé. Az átszállásnál megint egy órát vártunk, de már nem számított, mert, ha este 10-re is, de a vonatunk befutott a Déli-pályaudvarra.

Emlékhalom

Fantasztikus napokat éltünk át, és ez az út határozottan megváltoztatta az életünket. Több értelemben is. Szlovénia varázslatos hely, és jóval kevesebbet ismerünk belőle, mint az hisszük. Mindenkinek csak ajánlani tudjuk, hogy látogassa meg akármelyik pontját. Ez az ország hatalmas hegyeket, sziklás csúcsokat, mély és még mélyebb barlangokat, üdítő tengerpartot, és számtalan csodát rejt (ha pedig valaki a tengerparton jár, látogasson el Trieste-be is, mert megéri azt a kis kitérőt). Mi csak egy szeletét láttuk, de vissza fogunk menni a többi szeletért.

Tarnóczi Balázs