2013. október 4., péntek

Továbbmenet nincs – Utolsó látogatásunk a Vidámparkban

Szomorú esemény következett be a főváros, azon belül is a méltán híres Városliget turisztikai életében: A Vidámpark 2013. szeptember 30-án örökre bezárta kapuit.
Fotó: Garas Norman

Az 1950. május 22-étől működő, akkor még Angol Park néven elhíresült, már-már legendának számító történelmet megélt játékbirodalom összesen 175 évig szórakoztatta az oda látogató vendégeket. ’56-ban 65, 2013-ban már csak 34 attrakciójával a Vidámpark kisebb-nagyobb hullámvölgyeket leszámítva folyamatosan csalogatta a turistákat, így nem hiába merült fel sokakban a kérdés: akkor miért is kell bezárni?
Életem során összesen, ha háromszor jártam a Vidámparkban (meg egyszer, kiskoromban a mellette lévő Póni Parkban), de abból két látogatásra határozottan emlékszem. Az egyik két nappal a zárás előtt, Balázzsal és két jóbarátunkkal történt – erről esik szó később -, a másik nagyjából öt évvel ezelőtt, a Szín-Hatásnak keresztelt, hatfős színjátszó csoportom csapatépítő tréningjének keretei között.
Fotó: www.utazzitthon.hu
Öt évvel ezelőtt olyannyira régen volt, hogy a jegyárak is barátinak számítottak, meg az én memóriám is megkopott.Sajnos nem mindent tudok pontosan rekonstruálni ilyen távlatból, de azért megpróbálok kitenni magamért. Ami biztos, hogy – feltételezem, zsenge korom végett a gyomrom jóval erősebb volt, mint a legutóbbi látogatásunk alkalmakor, mert amire akkoriban felültem/fel mertem volna ülni, attól most kihordtam két lábon egy laza szívinfarktust. Akkor még működött a Looping Star nevű átfordulós hullámvasút, amit viszont imádtam és egymás után mentem vele vagy hatszor, de azt még 2009-ben lebontották, így reménykedtem, hogy a favázas Hullámvasút – amit öt éve szintén nagyon csíptem – működni fog. Nos, utóbbi látogatásunk során már a bejáratnál nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy hiú reményeket táplálunk ez iránt. A srácokkal ugyanis megbeszéltük, hogy Éjszakai Vidámparkba megyünk - mert olyanban még egyikünk sem volt, és ez volt az utolsó szombat, amikor erre lehetőségünk nyílt -, az Éjszakai Vidámpark pedig bizony azzal járt, hogy a 34 játékból nagyjából 14 működött. Cserébe viszont 4900 Ft helyett 3300 Ft-os jegyárakkal találhatta szemben magát az, aki este beállt a kígyózó sorba, és ezért a pénzért egészen hajnali fél 2-ig fokozhatta az adrenalin szintjét. Balázzsal nekünk nem különösebben kellett várakoznunk –ugyanis lecsaptunk Vaterán két utalványra -, eltekintve attól, hogy este 8-tól volt beengedés. Aki előbb óhajtott bejutni, annak meg kellett vennie a nappali jegyet, aki pedig nappali jeggyel tovább maradt volna, kiküldték sorban állni éjszakaiért. Elsőként rongyoltunk be a park területére és izgatottan kutattunk a legszimpatikusabb játék után, míg Szaszi és Petya odakint a jegyükért küzdöttek a kanyargós embertömegben, de szerencsére nekik is sikerült hamar bejutniuk.
Balázs és én a SpinningCoaster nevű, négyszemélyes, körbe-körbeforgó és egészen nyaktekerős kanyarokat megjáró hullámvasúton kezdtünk, kevés sorban állás után, azt is valamiféle technikai szünet miatt. Nyilván előírás, hogy bizonyos időközönként le kell állítani az attrakciókat, plusz az egész napos dömping után nem lehet azonnal belevágni a hajnali 2-ig tartó hajrába. Mindenesetre nem téptük ki minden hajszálunk a várakozásnak köszönhetően, és egy kezdetnek tökéletes, lightos menetet magunk mögött tudva folytattuk felderítő utunkat. Az Ikarusnál kötöttünk ki, aminél addigra már viszonylag pofás kis sor állt, és a kezdeti ijedtség ellenére - miszerint nem fogok-e kiesni a szinte teljesen nyitott, „gondoláknak” nevezett valamikből, amik 30 méter magasságba emelkednek és körbe-körbe forognak fel-le, nagyjából 30 km/h sebességgel – életem pozitív értelemben legdurvább élményét éltem át a Vidámparkban tett látogatásaim történetében. Menetidőre a weblap (http://www.vidampark.hu) összesen 3 percet ír, amikor először elolvastam, alig akartam elhinni, egészen addig ugyanis minimum 5 percnek –ha nem többnek saccoltam a fent töltött időt. Olyan volt, mintha repültem volna, bár a biztonság kedvéért azért csak félve nyitogattam ki a szemem, és a kezemmel is erősen markoltam a hipergyors „gondolák” oldalát. Ha Velencében valaki ilyen sebességgel száguldozna ott a csatornákban, az elöntené a fél várost. Ettől az aprócska paradoxtól eltekintve azonban tényleg jó élmény volt, úgyhogy felbuzdulva a magasságon meg a gyorsaságon megcéloztuk a Torony nevű monstrumot. Jó, a monstrum azért erős kifejezés, de ez a játék 37 méter magasra repíti adrenalin függő utasait, akik azután a szabadesés törvényei szerint kezükkel-lábukkal kapálódzva zuhannak a föld felé, majd még felmennek egy utolsót szippantani a magaslati levegőből. Megjegyzem, odafent tényleg hideg van, de gyönyörű a város, ami elénk tárul, és a zuhanás élménye is nagyjából még két napig érződik pszichoszomatikusan, olyannyira felejthetetlen, azonban van még egy pozitívum, mondhatni, egy színfolt, ami –vagy inkább, aki vonzóbbá teszi az attrakciót: a kezelő. Láttam már embert lelkesen végezni a munkáját, de eddig ő viszi a prímet. A végeláthatatlan sorok, és az addigra már jócskán lehűlt levegő ellenére is szakadatlan lelkesedéssel buzdította a nyomuló embereket, körbefutott, lepacsizott mindenkivel, Balázsnak pedig még oda is szólt, hogy nézze már meg, lehet-e forralt bort kapni odafent. Nem lehetett, de legalább szereztünk egy újabb jó élményt. Ezután már a barátainkkal együtt folytattuk vidámparki barangolásunkat, mégpedig a T-Rexnél, ugyanis ők már kényelmesen helyet foglaltak, és pont elcsíptük mi is a menetet. Akkor még mit sem sejtve, szinte izgatottan huppantam le Balázs mellé, de utólag belátva elég lett volna csak a távolból figyelnem a többieket. Mert abban a pillanatban, ahogy ez a rém elindult, háromszor megbántam, hogy nem írtam végrendeletet, és magamban csendesen imádkoztam, hogy legalább az után érjen a vég, hogy elmenekültem a helyszínről.
Fotó: www.elevengyerekek.hu
Míg a többiek sikongatva-ujjongva, kitartott kezekkel és lábakkal adták át magukat az extázisnak, addig én azért rimánkodtam, hogy végre lejuthassak, és a szemeim sem a menetszél miatt voltak csukva, hanem mert még véletlenül sem akartam látni, hogy mi folyik körülöttem. Hál’ Istennek azért csak túléltem, de a többiek lelkesedésével és vágyával ellentétben – miszerint biztos, hogy mennek még egyszer – én kikészült gyomromat dédelgettem egy padon ücsörögve, hogy egyáltalán fel tudjak ülni bármire is. Végül Szaszi sárga lufi-zsiráfjának – amit egy diplomára gyűjtő bohóctól vett - sikerült mosolyt csalnia az arcomra, de a játék tervezője, sőt, teljes családja azóta is küszködhet a csuklással, annyit emlegettem őket.
Petya barátunk is érezte a centrifugális erő és a százkezű, Parkinson-kóros dinoszauruszon átélt három perc hatásait, úgyhogy egy laza dodzsemmel folytattuk, majd mentem egyet a Hip-Hopon Balázzsal. Én inkább ezeket a játékokat részesítem előnyben, mert úgy érzem jól magam, hogy utána biztos nem látom viszont a vacsorámat. A kisebb torony után megcéloztuk újra, most már négyesben az igazi Tornyot, ahol a jófej kezelő már stroboszkóppal és füstgéppel is szórakoztatta a végtelenül türelmes zuhanni vágyókat. Mi nagyjából másfél óráig szobroztunk azért a két percért, ugyanis a menetidőt is lerövidítették, feltételezhetően a brutális sor miatt. Három zuhanás helyett csak kettőt élvezhettünk, de igyekeztem kihasználni, ha már ilyen helyzetbe kerültünk, ráadásul nekem ez volt az utolsó menetem. Petya is hazament, Balázs és Szaszi pedig olyan játékot néztek ki maguknak – még mielőtt utoljára felültek volna a T-Rexre -, hogy már csak a látványától is felkavarodott a gyomrom; ez volt a Flying Circus, ami duplán forgott, és még meg is állt a levegőben. Nem csoda, hogy inkább foglaltam a helyet a srácoknak a T-Rexnél.
Fotó: Szántó Norbert
Miután mindenki kiszórakozta magát, még kaptam egy szív alakú lufit Balázstól, ami szintén a diplomára gyűjtő fazontól származott, majd, olyan éjfél tájban elindultunk hazafelé.
Összességében egy emlékezetes estét zártunk, attól eltekintve, hogy nem tudtunk mindenre felülni, de azért jó volt járni és nosztalgiázni egy utolsót a Vidámparkban, mielőtt ezt is a múlt egy darabkájának nyilvánították, amire innentől csak a műemléknek számító Körhinta és Hullámvasút emlékeztetik az arra tévedőket.

Továbbmenet nincs, véget ért egy 175 éves történet. Azért nem kell annyira elkeseredni: a Rákóczi hídtól délre hamarosan egy vadonatúj szórakoztató központ nyílik, ami – remélhetőleg legalább ilyen szép karriert fut majd be, mint elődje. Kíváncsian várjuk!
Burai Anna

1 megjegyzés:

Unknown írta...

Ezt a képet már vagy 2 hónapja tervezem, és akárhányszor Budapesten jártunk éjszaka épp meg volt hibásodva az Ikarus. :D De látom már páran felhasználták, örülök, hogy nem vártam rá ennyit hiába!! (:

Megjegyzés küldése