Kultúrkedd a novellák jegyében - Hétköznapi hős

Rendhagyó bejegyzéssel örvendeztetném meg az olvasókat. Ha valaki mégis, így előre elszomorodna (ne adj' isten!), azt vigasztalja a tudat, hogy pénteken visszatérünk, valami kevésbé rendhagyó, a blog jellegéhez illő poszttal. De most engedjétek meg, hogy bepillantást adjak az asztalfiókom mélyére... Mivel az oldalon már szerepeltek novellarészletek, bátorkodtam én is gondolni egy merészet, és a kultúra jegyében előhúzni az egyik prózai alkotásom. A cikkek mellett szeretek ilyen irományokat is papírra vetni, és, bár az alábbi pont nem hobbiból, hanem egy egyetemi verseny kapcsán íródott, úgy döntöttem, a nagyközönség elé tárom. Íme, a "Hétköznapi hős" című novellám, melyből talán mindenki leszűrhet magának egy kevés útravalót.

Valami lágy melegséget érzek az arcomon, ahogy a bágyadt, reggeli napsugár besüt a szobám ablakán. Morcosan lerugdosom magamról a rám tekeredett paplant és feltápászkodom, hogy behúzzam a sötétítőt, így már csak néhány árnyék kúszik végig a falak mentén, és nyúlik bele görnyedt sziluettembe.

A tükörhöz sétálok, és belenézek. Egy sovány kis alakot látok beesett, sápadt arccal, és egy sötétlila karikákkal keretezett fénytelen szempárt, mely üresen mered vissza rám.

Valaha ebben a tükörben még egy pirospozsgás, élettel teli és boldogságtól sugárzó lány állt napfénybe burkolózva, de ő már nincs többé. Meglehet, üvegre festett vízió volt csupán, az, ami ez a másik, ez a kis sápadt lenni akart, vagy elhitte, hogy lehet.

- Hallgass! –hallom a saját hangom, és egy pofon csattanását. A fülem csöngeni kezd, a tükörben pedig egy piros kéznyom rajzolódik ki a megtört arcon. –Ez nem te vagy… szedd össze magad!

Kép: Russ Mills - Summer Salts

Tétován ellépek az ütött-kopott kerettől. A hasamhoz kapok, mely kétségbeesett korgással jelzi, hogy itt lenne az ideje ételt vennem magamhoz. Nagyot sóhajtva kifújom a tüdőmben rekedt levegőt, és keserűen a földön heverő ruhakupac mellé guggolok, hogy aztán felvegyem, ami ebben a félhomályban legelőször a kezembe akad.

Nem törődöm ilyen jelentéktelen aprósággal, mint a külcsín. Voltaképpen, nem törődöm semmivel sem. Nincs miért… nincs kinek. A napom nagy részét itt töltöm, ebben a szobában, magányosan, dohos, pergő vakolatú falak oltalmában, begubózva, mint valami báb.

Régen ez nem így volt. Élveztem a felhajtást, a tündöklést az irigy és csodáló pillantások kereszttüzében. Akkor még voltam valaki. Bálványozott istennőként, túlmisztifikált példaképként mosolyogtam le minden egyes plakátról, harsányan, önfeledten. Pont, mint a pirospozsgás, akinek a helyét az a görbe, meggyötört kis senki vette át a tükörben.

Csak alkotni akartam. Aztán egyszer csak kiléptem az ismeretlenség homályából a reflektorfénybe, és én lettem a legdíszesebb kirakati próbababa, amit szájtátva bámulnak az emberek a zsúfolt sétálóutcákban.

Először vágytam ezt a világot. Délibábként, cukormázas álomízzel csalogatott, én pedig elhittem, hogy ez a boldogság. Aztán a légvárak birodalmából visszacsöppentem a valóságba, de már nem volt kiút – magába szippantott a rózsaszín felhős illúzió, amiből csak úgy szabadulhatsz, ha lejár az időd, mert jön valaki, aki izgalmasabbnak, fiatalabbnak, eladhatóbbnak bizonyul nálad. Ez történt velem is: felemeltek, majd kidobtak, mint egy tönkrement játékot, mint egy elnyűtt cipőt, és már nem érdekeltem senkit. Egyedül maradtam a megkopott álmaimmal, kiábrándulva ebből a tökéletesnek vélt fantazmagóriából.

- Ó, te naiv, buta kis teremtés –suttogom az üvegen visszatükröződő figurának, ahogy belépek a gyorsétterem fotocellás ajtaján. Elfoglalom a megszokott helyem; előttem tálcára borított krumpli, mely soha nem akar elfogyni.

Szeretek itt ülni. Sokat ülök és gondolkozom - egy sarokba kuporodva újra és újra lepörgetem az eddigi életemet, akár egy filmtekercset, gyakran naponta többször is.

Ki vagyok én? Honnan indultam? Mivé lettem?

Egy fásult, megkeseredett senkivé. Ahogy az egykor gondtalan lányka elindult az önámítás nagyravágyással kikövezett útján, úgy lett a pirospozsgás, hamvas kis arc is egyre fakóbb, mígnem végül krétafehéren, fáradtan köszönt vissza a tükörből.

- Látod azt a fura alakot, azt a kis sápadtat ott, aki épp papírcsákót hajtogat sültkrumplis tasakból? –hallok egy vékony, magas hangot valahol a távolban. Kiszakadok a gondolataimból, és óvatosan felpillantok. A tekintetem egy kíváncsian bámuló kislányra, és egy, engem fejcsóválva méregető anyára téved.

–Ne akarj olyan lenni, mint ő! –folytatja. -Látod, milyen boldogtalan? Az emberek már nem is emlékeznek a nevére. Az álmaidat úgy is elérheted, ha közben nem hajt becsvágy és megfelelni akarás. Csak légy önmagad, kicsim… különben a végén te is egyedül maradsz.

A lányka most az édesanyjához hajol, hogy puszit nyomjon az arcára, majd kézen fogva kimennek a nyüzsgéstől hangos utcára, ahol a nap már teljes fényében, aranyszínű sugarakat szórva ragyogja be a járdákat, és törik meg a hirdetőtáblák és házak üvegein.

Forrás: Pinterest

A kezem félrelöki a piros tálcát, a lábaim pedig -mintha életre keltek volna- maguktól szaladnak ki a fotocellás ajtón, és iramodnak neki a macskaköves utcának.

A fejemben őrült lárma és veszekedés dúl. Ezernyi hang kísért egyszerre, és kavarog zúgó koponyámban, mintha szét akarnák feszíteni azt. –Menj innen! –kiabálják. –Csak fuss, minél messzebb, mert itt senki sem szeret. Senki nem akar látni!

Szertelenül csapkodó karjaim türelmetlenül próbálják félrelökdösni az utamba került járókelőket, mindhiába.

Talán láthatatlan vagyok, de az is lehet, hogy meghaltam.

Az élet múlékony, mint a siker, és lám, most én is semmivé lettem. Csonkig égtem, akár egy gyertya.

Kétségbeesett sikolyra nyitom némán mozgó ajkaim, de már késő. A föld megreped, tükörszilánkokként hullik darabjaira, és én megállíthatatlanul zuhanok, le, a semmibe.

*

A nap első sugara arcomat melengetve nyújtja be karját az ágyam fölé. A szám mosolyra húzódik, és felkelek, hogy még szélesebbre tárjam az ablakot. Mellettem a férjem édesdeden alszik, és mivel nem akarom felébreszteni, óvatosan fölé hajolok, hogy homlokon csókoljam. Majd ügyelve a lépteimre, halkan a tükörhöz osonok és belenézek.

Megnyugodva konstatálom, hogy az arcom még mindig ugyanolyan rózsaszín és hamvas, mint előtte, és a rám pislogó, boldogságtól csillogó szempárból sem hunyt ki a fény.

Furcsa álmom volt az éjjel. Az agyamban lévő kis fogaskerekek folyvást ezen kattognak, ahogy átsétálok a gyerekszobába, hogy megsimogassam a kisfiam kócos fejecskéjét. Olyan kis ártatlan és védtelen, ahogy ott fekszik az ágyában!

Forrás: Pinterest

Emlékszem, gyermekkoromban híres színésznő akartam lenni. Az akkori tiszta, balga lelkemmel ez volt minden vágyam, és később fel is vettek a párizsi Színművészeti Főiskolára. Úgy gondoltam, ennek szentelem a jövőmet, de aztán megházasodtam, és megérkezett a gyönyörű kisfiam. Minden megváltozott, de egy cseppet sem bántam.

Sajnálkozva gondoltam vissza az álombéli, sápadt figurára a tükörben. Sajnálkozva és hálásan, hogy annak idején én nem ezt a sorsot választottam magamnak. Ugyan miért akar ennyi ember ilyen életet élni? És én miért vágynék másra, mikor mindenem megvan?

Szerető családom, barátaim, fedél a fejem felett és munkám, orvosként, amivel mások napjait teszem jobbá. Ez vagyok én, egy hétköznapi hős.

Elégedetten nézek ki a nappali tágra nyitott üvegablakán, és mosolygok bele a szemembe tűző napfénybe. Az élet szép!

Burai Anna